Ezt úgy kell elképzelni, mint mikor olvas valaki pl. arról, hogy a jégen az autót miképp kell vezetni, aztán rámegy, és élesben meg is csinálja.
Ha mindig kerülöd a konfrontációt, mert mondjuk volt elképzelésed (véleményed, hited) róla:
Ha veszekedős, bántalmazó, nyomasztó légkörben nevelkedett valaki, megtanul rejtőzködni. Nem tud kapcsolatba kerülni másokkal, behódol és mindent eltűr egy kapcsolatban, miközben kialakít egy passzív-agresszív ellenállást.
A passzív-agresszív ember jellemzője, hogy nem vállalja fel nyíltan az érzéseit – főleg a haragot –, hanem azt burkoltan, kerülőutakon keresztül juttatja kifejezésre. Ez megnyilvánulhat a másik várakoztatásában, feledékenységben, cinizmusban-gúnyban, kétértelmű megjegyzésekben, „elfelejtett” feladatokban vagy épp a csenddel való büntetésben.
A cél gyakran az, hogy a másik fél bűntudatot érezzen, vagy úgy érezze, ő a hibás – miközben a passzív-agresszív fél elkerüli a nyílt konfrontációt.
A probléma forrása, hogy nem tanulta meg az érzelmei kifejezését, az őszinte, nyílt kommunikációt. Ahogy az évek telnek, a konfliktussal teli pillanatok száma növekszik, mélyül.
Azokhoz az elfojtott érzéseidhez, amik a tudatalattidban várakoznak, mikor lesz közöd is? Ha nem tud felszínre jönni akkor amikor szükséges, téged betegít meg a felgyülemlett feszültség.
Mindez nem azt jelenti, hogy az az asszertív, mikor valaki rázúdítja a másikra kéretlenül a dühét vagy épp a közönyét. Pont az ellenkezője az igaz: elmenni a másik határáig, miközben a szenvedélyek csitulnak.