Számára a ma, a holnap és a tegnap nem létezik. Minden ami valaha volt, most is van. Ha ezt megértjük, segítséget kapunk, hogy például a párkapcsolatainkban miért fognak el minket olykor olyan érzések, amelyek aránytalannak tűnnek az őket kiváltó eseményekhez képest.
Például van egy jogásznő, mondjuk 35 éves, és egy komoly presztízzsel bíró cég felelős munkatársa. Gondol egyet, felhívja férjét a munkahelyén, aki házon kívül van, és nem lehet elérni. Ez a racionális elme, aki amúgy higgadtan dönt milliók sorsáról, hirtelen pánikba esik, sebezhetőnek érzi magát pont úgy mint amikor az édesanyja egész napra egy ismeretlen gondjaira bízta 2 éves korában…
A múltból eredő reagálási mintái (félelmei) mindenkinek vannak. Kétféle hozzáállás létezik ezekkel kapcsolatban: az egyik, aki észreveszi magán, hogy van egy alapállapota (szerepe) amelyen éli az életét, és egyszer csak valamilyen szituáció kapcsán kiesik a szerepéből, a másik aki szeretné megismerni önmagát ezen szerepein túl is, és saját életet szeretne élni, hitrendszerek, anya-apa, transzgenerációs minták és sablonok nélkül.
Mikor egy szerepéből kiég az ember, vagyis ideje lenne meghaladni azt, az életében megjelenő feszültségek egyre dominánsabbak lesznek. El lehet menni a „végletekig”, tehát akár anyagi veszteségek, balesetek, betegségek megjelenéséig is, de nem feltétlen muszáj a szenvedés árán tanulni. Megmarad(hat) a szerep, de élmény lesz minden mozzanata, hiszen az egyén önmaga ismeretlen részeivel tekinthet a világra, miközben nem fél belemenni helyzetekbe. (Pont azért szokott unalmas, fájdalmas lenni egy-egy szitu, mert a programozottság nem engedi, hogy egy új, friss látásmód tekintsen a világra.)
Sérülhetünk, mert már tudjuk, hogy csak az tűnik el (hal meg) belőlünk, ami nem szolgálja az érdekeinket.
A gondolkodási mechanizmusok amiken keresztül felnőttünk, idejét múltak és sem a jövőt, sem a kapcsolatainkat nem szolgálják. Fájdalmas egy rögeszméihez ragaszkodó emberrel együtt élni, leginkább akkor amikor ez az ember mi magunk vagyunk- 😉