Az, aki kötelességének érzi megadni mindig a rendszeres szexet a párjának, mert ezt látta (valamilyen formában) a szülei házasságában, vagy alkohollal kell befejezni a vacsorát…

Sorolhatom a tipikus játszma indítékokat, a közös bennük a rettegés: „mi lesz, ha nem leszek tökéletes, ha nem elégítem ki a másikat, ki vagyok, ha egyedül maradok, nem kellek senkinek?!”

A játszmák az élet helyett zajló történések. A párkapcsolatokban, a barátságokban, munkahelyen, akár a Facebookon.

A játszmát kezdeményező “kiveti a horgot”, akár többet is egyszerre, és várja, hogy “valaki ráharapjon”.
Célja jellemzően rejtett, néha nem is tudatos, de a másik ember felett győzelmet szeretne elérni. A játszmák hatása erőteljes, mert a megszólított fél mindenképpen vesztesen, bosszankodva, leértékelt stb. állapotban jön ki a helyzetből, de maga a tranzakciót kezdeményező is veszít rajta, mert megerősíti saját negatív hitrendszerét.

Tudatos vagy tudatalatti játszma lehet az is, amikor valaaki betegséggel éri el azt, amit nyíltan felvállalni nem mer.
Vagy, ha a könnye meghatja a párját, ezzel törődést, figyelmet ér el, és ezért be is veti.

„A játszmák nyeresége nem valós, hanem inkább “perverz nyereség”, mert láthatóan minden jelenlévő szereplő, de maga az aktív fél is sokat veszít. Valódi önismereti munka nélkül itt nem várható változás.”” – írta Eric Berne.

Miben áll tehát egy felnőtt ember felelőssége? Kilépni a szokásmintákból, amit a család talán egyik tagja sem tett meg. A legáltalánosabb alap családi dinamika, hogy a nők, a gyerekek alsóbb rendűek, mint a férfiak (ez szinte minden magyar családra jellemző volt az elmúlt évszázadokban is), ezt a rangsort akkor is őrzik, ha amúgy tudnak róla és nyomasztó is.

Minden elnyomott (alsóbb rendű) lázad, hiszen érzi az igazságtalanságot. Ott áll bosszút ahol tud, vagyis amit a családi genetikai (szokás) kódolása előirányoz.

Amíg valaki nem szabadítja ki magát, ahogy Berne nevezte, sorskönyvi szignáljai alól (ezek lehetnek pl. gesztusok, jellegzetes testtartások, modorosság, kényszermozdulatok), addig nem képes spontán módon beszélni, vagy dönteni az életét megnehezítő dolgokban.

Az életünk történetét, vagyis saját sorskönyvünket gyerekkorunkban megírjuk, hiszen kb. 6 éves korunkra meg is szilárdulnak bennünk a szüleinktől eltanult viselkedések és előírások, melyek az évek múlásával nálunk is újra és újra megjelennek, így tudattalanul befolyásolják életünk történetét.

Azt hallva, “Légy jó kislány”, vagy sokadik testvérként kevés figyelmet kapva a szülőt mindig szenvedni látni, a személyiség alapmotívuma a bűntudat lesz. Hozzájön még a “járt utat a járatlanért…” frázis, amit már az őseink is félve követtek, ha viszont valaki szét mer nézni a világban, hogy is néz ki a “járható” út, eléggé siralmas a felhozatal.

Az a teljesen őrült dogma, hogy “amit szabad Jupiternek…”, ez egyenesen az alá-fölé rendelődést hozza létre, és mindenki talál olyat, akire fölnézhet vagy épp le rá a későbbiekben is. (Celebek követése, vagy épp egy politikus rangja, a szerénység, az alázat teljesen rosszul beidegződött fölfogása.)

Ahhoz, hogy változzék egy személyiség (persze ehhez a vágyhoz szenvedések árán jutunk), meg kell állítani a mechanikai spirált, ízekre kell szedni a pillanatot, mozdulatot. Vizsgálni magunkat, és hagyni, hogy más is vizsgáljon. Benyomásokat megosztani, szokni azt, hogy nem kell mindig jónak lenni. Ez veszélyes kijelentés, ki is forgatható mondandó, de a görcsös “jó képet kell mutassak magamról” sosem lesz enélkül természetes emberi motívumunk.

A spontaneitás megélése jó jel arra vonatkozóan, hogy kezd valaki kilépni az ördögi körből.

A “mi nem tehetünk semmit, ha a nagy emberek nem lépnek” típusú gondolkodás, az engedélyre várunk, hogy megtehessünk valamit, csupán beletaszít minket a gyermeki kiszolgáltatott, tehetetlen nézőpontba, ahogy az időről gondolkodunk mocsarába és feladhatjuk a harcot arra hivatkozva, hogy nincs ráhatásunk az életünkre.

„- Egyre csak azt akartam, hogy csodálják éhezésemet – mondta az éhezőművész.
– Csodáljuk is – mondta készségesen a felügyelő.
– Pedig nem kellene csodálnotok – mondta az éhezőművész.
– Nos, hát akkor nem csodáljuk – mondta a felügyelő -, de hát miért nem kell csodálnunk?
– Mert éheznem kell, mert nem tehetek másképp – mondta az éhezőművész, kis fejét felemelte valamelyest, és mintha csókra csücsörítené ajkát, úgy beszélt egyenesen a felügyelő fülébe, hogy semmi veszendőbe ne menjen -, mert nem találtam ételt, mely ízlene. Ha megtaláltam volna, nem csinálok ekkora feltűnést, és jól teleeszem magam, mint te és mindannyian. – Ezek voltak utolsó szavai, de megtört szemében látszott még a szilárd, ha immár nem is büszke meggyőződés, hogy tovább éhezik.” Franz Kafka: Az éhező művész

“Amikor anyámmal beszélgetek, úgy érzem éhes maradok, marja a gyomrom valami…
Meghallgat ő, de semmilyen jó érzés nem keletkezik bennem. Nagyon sokáig bűntudatom volt amiatt, hogy ezt érzem, mi bajom van nekem? Traktálom őt a hülyeségeimmel, idős, boldogtalan asszony ő. Fájt a fejem, depressziós lettem mindig, mikor eljöttem tőle.
Aztán rájöttem, ezzel ártok magamnak, jogom van azt érezni amit, dühös vagyok, hazafele a kocsiban üvöltöttem a fájdalomtól. Fáradtan, viszont megkönnyebbültem értem haza.”

“Sokadik terapeután vagyok túl. Megegyezett a véleményük abban, hogy a szüleimmel jó viszonyt kell ápolni, onnan ahonnan ők jöttek nem tudtak többet adni nekem. Hálás is voltam az engem segítőknek, azt gondoltam befejeztem a terápiámat. Aztán történt valami, fotóim ki lettek állítva, meghívtam a szüleimet, akik annyit mondtak, most már elértem amit akartam, átvehetném anyám helyét apám mellett az üzemben, hiszen nekik köszönhetem azt, hogy idáig jutottam, tartozom nekik.
Mintha gyomron vágtak volna, égett az egész arcom, teljesen lefagytam, semmi válasz nem jött belőlem.
Nem mentem hozzájuk hónapokig. Pedig beteg lettem, hasnyálmirigy-gyulladás.
Fogalmam sem volt mi történik a testemben.
Újabb terápia alatt összehoztuk, illetve hozzáfértem ahhoz az érzéseimhez, amelyet eltagadtam a tudatom előtt. Itt nem hagyta rám a terapeuta, hogy mentegetem őket, a bűntudatommal rengeteget vívódtunk…
Túlságosan fájt volna az igazság, amit kiskoromban is már éreztem, de a tiltások, a konvenciók miatt elnyomtam magamban. A szüleim elárultak, lenéztek engem mindig. Én ennek ellenére próbáltam a közelükbe kerülni, kivívni a szeretetüket, minden párkapcsolatomról kikértem a véleményüket, boldoggá tett, hogy törődnek velem, érdeklem őket.
Egy frászt. Sosem a gyerekük volt számukra fontos, hanem a cégük, az ő akaratuk, amit lenyomattak velem a torkomon, a gyomrom pedig nem bírta megemészteni.”

– Miért élnek emberek olyan kapcsolatban, amelyek a régi kínzásokra emlékeztetik őket?
– Azért, mert abban reménykednek, hogy egy szép napon minden megváltozik, ha ők a megfelelő hangot megtalálják, megértenek valamit, amit meg kell érteniük. Tehát megint fejet hajtanak szeretetért kuncsorognak.

Még akkor is, ha tudja valaki hogy csak kihasználták, mégis reménykedik, hogy egy szép napon képesek lesznek szeretni.

Ha sikerül feladnunk ezt a reményt, akkor letesszük magunkról az elvárásokat és feladjuk az önámítást, amely egész életünket végigkísérte. Nem kell azt hinnünk, hogy szerethetetlenek vagyunk, abbahagyjuk a tökéletesség mániát.

A legtöbb ember azt gondolja (terapeuták is), hogy megjavulnak a szülőkhöz fűződő kapcsolatok, ha a gyerek érettebb hozzáállást tanúsít, meg lesz a hőn vágyott tisztelet. Nem valószínű, inkább irigységet lehet tapasztalni, sőt hűséget, őhozzájuk lojális viselkedést várnak, gondoskodást. A figyelemhiányt pedig tűrje el a gyerek, a megjelenő tudatosság szorongást kelt a szülőben.

Tisztelet a kivételnek!