A kávézás öröme az állandósult énképről való lemondás élménye is lehet.
„Gyakran nyíló ajtó nem rozsdásodik.
Az áramló víz nem poshad meg.”
A felnőtt lét gyermeki nézőpontja az, amikor nem tudja felmérni valaki, mennyire reális az őt ért bármilyen kritika, nem elemzi külön a szituációt és a másik határait a konfliktushelyzetben, szimplán csak azt érzi, szidják, vagyis bántják, megsértődve támad vagy lefagy.
Életünk bármelyik pillanata, helyzete aktiválhatja bennünk a fejlődést. Eleinte a nagy krízisek dobnak rajtunk párat, később önmagunk szándéka, tudatos döntése által növekszünk. Ha nem így történik, vagyis ragaszkodunk a felelősség kihelyezéséhez, a „mások hibái az én szenvedésem oka” állásponthoz, megrekedés, hanyatlás következik.
Az ember összes részének – test, elme és szellem – van egy érdekes tulajdonsága: ha nem gyakorlatoztatják, megállnak a fejlődésben. És amint megállnak a fejlődésben, elkezdenek sorvadni. Ezért van az, hogy nem számít, mit értél el, nem számít, mennyi idős vagy, minden részedet gyakorlatoztatnod kell.
Csak akkor növünk, ha kihívásokkal szembesülünk. Az izmok nem fejlődnek ellenállás híján. A mentális képességeink nem javulnak, ha nem gondolkodunk kritikusan. A szellem nem szárnyal, ha nincs mi lelkesítse. Nagy erőfeszítésnek tűnhet, hogy állandóan új dolgokkal próbálkozzunk, de ha nem tesszük, akkor nagyon gyorsan lezuhanunk az elért magasságból. Az állandó fizikai gyakorlás, amit rendre újabb követ, valamint a mentális és spirituális kihívások elengedhetetlenek, ha el akarjuk kerülni az öregedés gyengeségeit.
Fiatalodni nem fogunk, de pozitív utazásként felfogva az idő múlását, szellemileg éretté válunk. Mindaddig amíg elevenek, életerősek vagyunk, jóval kevesebbet szenvedünk.
Olyan emberré válhatunk, aki mellett mások is szívesen fejlődnek.