Honnan, miből jövünk? A fekete nevelésről

Honnan, miből jövünk? A fekete nevelésről

Az első életévek élményeinek hatása a későbbi életre, illetve a környezetre és a társadalomra.

A lényegről még manapság is kevés szakíró mer tényfeltáróan nyilatkozni, mert ehhez saját önismereti úton járás szükségeltetik, ekkor már nem lehet tagadásban a származás.

A hetvenes években írtak először a fekete nevelésről, és lett kétségbe vonva az, ami addig szokásban volt. Lezajlott két brutális háború, a 2. világháborúban lett nyilvánvaló, mit képes megtenni egyik ember a másikkal. Sokan tanulunk a múlt hibáiból, a kritikus tömeg elérése még folyamatban…

A háborúsághoz kell a háborgó lélek, ehhez pedig a bántalmazott gyermekkor. Vagyis, a kisgyerekkorban elszenvedett sérelmek azért pusztíthatják különös erővel a személyiséget, mert az átélt érzések nem tudnak a személyiségbe integrálódni. Egyrészt, mert a sérelmek olyan korai életkorban történnek, melyekről tudatos emlék nem marad, ami azonban semmiképpen nem jelenti, hogy hatása, nyoma sem maradna. Másrészt azért, mert a gyerekek rengeteg rejtett agresszió céltáblái, és kiszolgáltatottságukban az agressziót éppen azoktól a személyektől kell elszenvedniük, akikre érzelmileg leginkább rászorulnak. Mivel a gyerek semmiképpen nem feltételezhet rosszindulatot, bántási szándékot azoktól, akiktől léte függ, ezért spontán érzései ellenére elhiszi, hogy mindez iránta való jóindulatból, saját érdekében történik, és önmagát fogja hibásnak, bűnösnek tartani. Ehhez meg kell tagadnia saját elemi érzéseit, és ahogy önmaga iránt sem érezhet részvétet, úgy hal ki belőle az a képesség, hogy mások iránt részvétet érezzen.

A visszafojtott gyűlölet, harag, melyet a sérelmek elszenvedésekor éreznie kellett, személyiségében integrálatlanul lappang, és adandó alkalommal kitör, de nem az ellen, akire eredetileg irányul, hanem az ellen, aki ellen lehet, nagy valószínűséggel gyerekek vagy más kiszolgáltatott emberek ellen. Ezek az agresszió-kitörések sosem vezetnek kielégüléshez, megnyugváshoz, mert az eredeti sérelmekhez semmi közük, csak látszólagos, így legföljebb időszakos megkönnyebbülést okoznak, és így újra meg újra megismétlődnek.

Egy 200 éves gyermek nevelési példából kiderül, hogy azt tartották: a makacsság és az akaratosság a legnagyobb veszély, melyről a gyereket a lehető legkorábban és legerélyesebben kell leszoktatni. Ezt szolgálja az egy éven aluli gyerek brutális verése is, a nevelés egyetlen célja az engedelmes, hajlítható, jó gyerek. Az első három év legfontosabb feladata a rendre szoktatás, melynek érdekében mindennek, ami a gyerek életében szerepet játszik (evés, ivás, öltözködés, alvás stb.) szigorú rend szerint kell történnie, sosem a gyerek szeszélyei (vagyis szükségletei) szerint, hogy tisztelje a megváltoztathatatlan rendet. A második-harmadik év elején a legfontosabb cél a szülők iránti tökéletes engedelmesség elérése, és hogy a gyermek mindig elégedett legyen azzal, amit nevelői vele tesznek. Az engedelmességre a legfiatalabb életkorban kell a gyereket rákényszeríteni, mert akkor úgy lehet az akaratát megtörni, hogy nem is fogja tudni, hogy valaha volt akarata, az erőszakra nem fog emlékezni.

A szerző az idézet elemzése során kiemeli, hogy nem elsősorban az elszenvedett bántalmazások járnak pusztító következményekkel, hanem a tilalom, hogy a bántalmazásokra nem szabad emlékezni, a tudatos énnek nincs kapcsolata az eredeti, az elpusztított, a tönkretett maggal. Úgy lehet viszonylag épen rettenetes élményeket is elviselni, ha azok rettenetességét nem kell tagadni, ha a rettenetet rettenetként szabad átélni, és a személyiségbe integrálni.

A fizikai bántalmazás hadüzenet a gyermeki lét (élni akarás) ellen … “ez a verés ne legyen játék, hanem győzze meg a gyereket, hogy az apa az úr.” Az a szokás még manapság is él, hogy az anya az apával fenyegeti a gyereket, ha ő nem akarja megverni.

A hogyan kell a gyerekektől a tudást, pontosabban a tudni akarást, tehát a kíváncsiságot távol tartani?! (Erre többek között azért is szükség van, hogy a gyerek ne vehesse észre, ami vele történik, hogy a nevelő manipulációin ne láthasson át.) Egy 1801-ből származó idézetből kiderül, mik voltak e nevelés szempontjai. Pl.: egy fiú a születésről és a nemek közötti különbségről beszélget tanárával, aki a gyerek kérdéseire azt válaszolja, hogy a gyerek úgy nő az anyja testében, ahogy a fák a földből, tehát a kérdésnek, hogy hogyan került oda, nincs értelme. A szülést nem lehetett megnézni, mert nem lehet tudni, mikor kezdődik, ehelyett a tanár felajánlotta, hogy a gyerek megnézhet egy lábamputációt, vagy vesekő eltávolítást, ezek a páciensek ugyanúgy jajgatnak, mint a szülőanyák. Az újszülött gyerek nemét a bába annak alapján állapítja meg, hogy a fiúk szélesebb vállúak, s a kezük és lábuk nagyobb, mint a lányoké.

A manipulálásnak fontos szerepe volt a gyermek nevelésekor. A gyerekkel soha nem szabad tudatni, hogy kívánságait miért tagadják meg, jót tesz, ha élvezettel végzett tevékenységeit (evés, játék, stb.) magyarázat nélkül megszakítják, más irányba terelik. Visszautasított kérést később soha nem szabad teljesíteni, igyekezni kell a kérések elől „talán” válasszal kitérni, és ha a gyerek a kívánságát mégis megismétli, akkor már semmiképpen sem szabad teljesíteni. Ha valami ételt visszautasít, ki kell kísérletezni, hogy valóban rosszul lesz-e tőle, ha nem, éheztetéssel vagy más kényszerítő eszközzel el kell érni, hogy megegye.

A gyerek sohasem tudhatja meg, ha szülei sem képesek arra, amit tőle megkövetelnek. Ha pl. a szülők vagy nevelők képtelenek undorító orvosságot zokszó nélkül bevenni, ezt leplezzék a gyerek előtt. Ha a felnőtt fél a sötétben, ezt titokban kell tartania, különben sosem tudja a gyereket erről a hibájáról leszoktatni.
Egy 1852-ből származó idézet azt fejtegeti, hogy ha a gyereket beavatják a parancs vagy tiltás hátterébe, már nem lehet szó igazi engedelmességről, ez esetben a gyerek nem a parancsnak, hanem a magyarázatnak engedelmeskedik, és ez olyan egyenrangúsághoz vezet, melyben már nincs tekintélytisztelet, anélkül pedig nincs igazi nevelés, és ez a gyermeki természetnek sem felel meg, melynek igénye a hit és az engedelmesség. Ahogy minden embernek hinnie kell isten bölcsességében és megmagyarázhatatlan szeretetében, úgy kell a gyereknek szülei és tanárai bölcsességében hinnie, s a szülei iránti engedelmességben kell megtanulnia, hogy hogyan engedelmeskedjék a mennyei Atyának.

Az engedelmesség egy soha meg nem kérdőjelezett alapelve a vallásos nevelésnek is. Gyakran hivatkoznak a Bibliára, amikor a természetes anyai szeretetet mint ártalmas „majomszeretetet” szembeállítják a gyermek valódi érdekét szolgáló apai szigorral („ki a fiát szereti, a vesszőt nem kíméli”).

A manipuláció további példái a természetes kíváncsiság, a nemi érdeklődés leküzdéséről és a szégyen- és undorérzés kialakításáról szólnak. A tizennyolcadik századi írás azt taglalja, hogy a fiatalok kíváncsisága, hogyan nézhet ki a másik nem, veszedelmes, mert a felfokozott fantázia csak újabb tápanyagot kapna a valóságból, ami az ártatlanságot veszélyeztetné. Megoldásként azt ajánlja, hogy a különbséget egy halott testén mutassák be, mert ez nem lesz a fiatalokra csábító hatással. Egy másik írás részletes tanácsokat ad, hogyan lehet a gyerekeket ránevelni arra, hogy minden, ami a saját testükkel kapcsolatos, undort váltson ki belőlük.

Azért szoktam példákat említeni a múlt századokból, hogy tudjuk honnan, miből jövünk.

Az a szokás, hogy anya vagy apa mesél a kiskorú gyerekének a saját gyerekkori szenvedéseiről nyomasztó hatású, hiszen előbb sajnálja a kisgyerek anyát-apát mint tudná önmagát figyelembe venni ilyenkor.

Mikor az elkényeztetés szóba kerül, semmi másról nincs szó, mint a szülő olyantól óvja a gyerekét, ami vele a múltban történt és őt akkor senki sem védte meg.
Tehát megint nem a gyermek érdeke érvényesül, hanem a szülőé. Mivel a gyerek gyengének érzékeli a szülőt, akivel az erejét, az akaratát nem tudja ütköztetni, ezáltal számára a lélektani határ nem természetes formában alakul. Nincs tekintélye, tisztelete az apának, sem az anyának. Dühösek ezek a gyerekek, mert elemi érdekük, hogy bízhassanak a tudatos szülői jelenlétben.

Bűntudatuk is van, amit a szenvedéshez való ragaszkodás csak táplál.

Éberré válni nehéz olyan körülmények között, ahol senki nem látja azt a bizonyos erdőt az előtte tornyosuló fától. “Fának” elsősorban a tudatlanságot tartom karöltve több generációnyi indulattal.

(A fotó az 1890-es években készült kompozíció, látszatra béke és harmónia.)

Elég jó anya

Elég jó anya

Donald Winnicott brit pszichiáter a hatvanas években megállapította, hogy elég jó anyára van szükség ahhoz, hogy a gyerek azt is megtanulja, hol kezdődik önmaga, és hol kezdődik a másik ember. E tudás elsajátítása lényegesen megalapozza az egyén személyiségét. Ha a szülők ugyanannyit vannak a gyermekkel, akkor nem csak a frusztráció, de a nemek közti különbségek is csökkennek. Ha a gyerek látja mosogatni az apát, senkinek sem kell szigorúbbnak lennie, sírhat bárki, akkor a gyermek fejében nem lesznek olyan sztereotípiák, amik valójában megkeserítenék későbbiekben az életét.

A gyerekek szempontjából önmagában annak, hogy valaki szülő, nincs neme. Elég jó apának éppen úgy kell lenni, mint elég jó anyának. Fontos a saját identitás – karakter, mint ahogy azt is elfogadni, hogy a jogok és kötelességek azonosak.

Jól funkcionáló párkapcsolatban nem lesz dráma abból, ha az egyik fél – leginkább az anya – élete egy szakaszában nagyrészt szülői szerepben működik, valamelyest háttérbe szorítva nemi, szakmai, illetve társminőségét.

Az anyaság első néhány hónapjában ez nem is lehet másképp, ez jellemzi kisgyermekes éveket is, de ha minden jól megy, az iskoláskorú gyerekek mellett már nagyjából visszaáll az egyensúly, és a két fél hasonló mértékben veszi ki a részét a társ-, illetve szülői szerepekből. Vannak olyan személyiségjegyek, olyan kialakult sémaszerű működések, amelyek szinte „vonzzák” egymást. Aki úgynevezett sérülékenység – veszélyeztetettség sémával él (szüksége van valakire, aki csak rá figyel, óvja, csak az ő igényeit lesi), szinte törvényszerűen magához fog vonzani valakit, akinél az önfeláldozás séma dominál (mások fizikai, érzelmi szükségleteire fókuszál, önként alárendelődik mások igényeinek).

Ha ez a felállás férfi – nő kapcsolatban realizálódik úgy, hogy a nő az önfeláldozó, akkor ő tipikusan anyaszerepben fogja élni az életét, a férfi pedig megmarad gyereknek. Kettejük kapcsolata általában nem konfliktusos, mivel a sémáik jól kiegészítik egymást, hacsak valamilyen váratlan esemény ki nem zökkenti őket a kerékvágásból.

Mivel a szélsőséges érzelmek és a szexualitás elhanyagolható az ilyen anya – fiú jellegű párkapcsolatban, egy érzelmi – érzéki „fellobbanás” szélsebesen borítja fel a szilárdnak tűnő rendszert. Ha az önfeláldozó „anyát” éri érzelmi sokk, akkor egyszer csak kizsákmányoltnak és értéktelennek fogja magát találni ugyanabban a kapcsolatban, amelyikben addig kiválóan elboldogult. Ha a sérülékeny „fiú” lobban szerelemre valaki más iránt, hirtelen ki akar törni a gyerekszerepből, és felnőtt férfiként létezni, aminek fő akadálya a felette „anyáskodó” nő lesz.

Ha ilyenkor pszichológushoz fordulnak, a terápiás munka nem biztos, hogy visszavezeti őket egymáshoz. Sokkal valószínűbb, hogy önismeretük növekedésével, személyiségük differenciálódásával olyan kapcsolatra fognak vágyni, amelyikben több oldaluk is érvényesülni tud, ahol nem szorulnak bele egész életükre egyetlen szerepbe, működésmódba.

Mit jelent az értő hozzáállás?

Mit jelent az értő hozzáállás?

Általában a kisgyerek ha teheti, érzelmeivel, testi válaszaival reagál a szülő hozzá való viszonyulására. (Brutális esetben pl. megalázásoknál a teste görcsbe rándul, valamint stresszreakció indul be nála, ha fenyegetve érzi magát, hisztizik stb.)

Ha nem reagálhat, mert le van tiltva, a bántalmazás következtében a szülők iránti valódi érzések elfojtása a testi és pszichés tünetek kialakulása mellett az is bekövetkezik, hogy az illető felnőttként saját gyermekét sem tudja igazán szeretni, hiszen nem kapott ehhez mintát, nem tudja pontosan mi az, amit meg kéne adnia a gyermekének, hiszen a saját szüleivel való tudattalan azonosulás hatására ő maga is bántalmazóvá válik.

Amennyiben nem vallja be magának, hogy valójában mi történt vele gyerekként (vagyis, hogy a szülők bántották, elhanyagolták, nem úgy bántak vele, ahogy az a javát szolgálta volna), nem gyászolja el a soha meg nem kapott szeretetet, ragaszkodik a szülei, nevelői iránti tisztelethez, akkor tudattalanul azzal próbálja igazolni a szülei viselkedését, hogy ő is így bánik majd a saját gyerekeivel (mert azt sulykolja önmagának is: „ezek miatt vagyok az aki, a javamat szolgálta ha megvert az apám” stb…).

Ha valaki nem szeretne ilyen minták szerint gyereket nevelni már, meg akarja szakítani a bántások továbbadásának folyamatát és a tüneteket is megszüntetni, egy valamit tehet: egy értő barát, segítő segítségével fel kell fedeznie saját igazi történetét, és a gyerekkori érzéseit. Ekkor véget vet annak a hazugságnak, hogy a szülei a cselekedeteikkel a szeretetet képviselték, és az ő érdekeit szolgálták. Tiszta vizet önt egyszer és mindenkorra abba a bizonyos „pohárba”. Felépíti önmagát a saját belső valóságára, nem enged a világ nyomásának (emiatt van szükség terapeutára, őszinte kapcsolódásokra). A teste el kezd gyógyulni, az immunrendszere hatékonyan segíti ebben, hiszen okafogyottá válik az, hogy a tüneteken keresztül a világba „kiáltsa”, min kellett keresztülmennie.

Mit jelent az értő hozzáállás?

Olyat biztos nem fog mondani: „Légy megértő a szüleiddel, hiszen az ő idejükben még így nevelték a gyerekeket.” „Bármit tettek, mégiscsak a szüleid.”
Vagyis olyan (szak)ember, aki nem fog egy bántalmazott embert arra kényszeríteni, hogy csak azért is tisztelje a szülőket, edzőket, stb., és fojtsa el az irántuk érzett jogos haragját, fájdalmát, hanem támogatja mindazt, hogy felszínre kerüljön amit elfojtott eddig a társadalom nyomására.

Hozzám járnak anyák, apák, gyerekek. Különböző korosztályok. A dolgom az, hogy egymás felé tereljem őket, segítsem az összehangolódásukat. Ha nem megy, valamelyikőjük még nem áll készen a megbocsájtásra, nincs mit erőltetni. Azt figyeltem meg, hogy van amikor valaki a nézőpontjához jobban ragaszkodik, mint a kapcsolathoz. Már pedig a régi beidegződések nem szolgálják az őszinte, meghitt, immunerősítő folyamatot. Ilyenkor Feldmár szavait idézem: Olyan távolra kell kerülni, hogy biztonságban érezze magát az ember.

Nagyon nehéz szülőnek lenni…

Nagyon nehéz szülőnek lenni…

Nagyon nehéz szülőnek lenni, inkább úgy fogalmaznék, hogy anyának, apának. Otthon lenni a gyerkőccel, eggyel-kettővel… óriás kihívás a nőnek, főleg mostanában. (Ebben az évezredben…) Egyedül van otthon velük egész nap. Idegesítőek, macerálják egymást, veszélyeknek vannak kitéve, úgy figyelni rájuk, hogy közben ne feszélyezze őket az ember.

De közben ellátni az egyéb teendőket, vásárolni, főzni, takarítani, pakolni hogy a lego ne álljon az ember talpába… Sétálni menni, altatni, este a férjet csinosan várni, kedvesen…, aki megjön és tele a feje az egész napos feszültséggel, a felelősséggel, amit a család is jelent.

Pár év eltelik így, mondjuk 4-5, és kimerülnek teljesen. Tudom, hogy folyik mindenhonnan a tökéletes testről, nevelésről, életértékekről a penitencia, de ebben a háborúban áldozattá válik mindenki. Nem attól lesz valaki jó anya, apa, hogy nem fegyelmezi a gyerekeket. Sőt, ha elhangzik, hogy „menjetek azonnal a szobátokba, mert anya, apa kettesben szeretne maradni”, ettől nem lesz traumatizálva senki. Hisztizni lehet hogy fognak, tanulják, majmolják egymástól is az oviban, suliban.

De ha nem töltekezik egymásból a két felnőtt, nem kommunikálnak, nem érdeklődnek egymás iránt, nem beszélik meg a csalódást ami érte őket a családalapítással (hiszen van aki a sajátjából menekül az újba), később nagyon nehéz lesz bepótolni. Ha olyan tudása van magáról, hogy őt tökéletesen nevelték, vagy azt tudja, hogy mennyire nem… fontos, hogy megbeszéljék, kinek mi az értékrendje. Ami, ha menet közben változna, arról is őszintén…

A csalódás akkor is bekövetkezik, ha teljesen felkészül az ember a gyerkőc fogadására. Akkor is, ha fejben, a könyvespolcon, tableten ott van az infók tárháza, mert az átélésük a helyzeteknek más. Az öröm pillanatai pedig, ahogyan azt a szülők képesek megélni vagy nem, az első másodperctől kezdve beivódnak a gyermek elképesztően fogékony szenzorain keresztül.

Azért ilyen nagy a későbbiekben a hatásuk a korai megéléseinknek, mert üresen jövünk, érkezünk a szüleinkhez képest, és nekünk ők az isteneink. A csalódásról pedig: csak azért következhet be, mert ahhoz, hogy másképp csináljunk valamit, szükséges a kiábrándulás.

Az oldalon cookiekat használunk, hogy a jövőben minél személyre szabottabb tartalmakat készíthessünk Neked. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás