Az önmagunkba vetett hit azt jelenti, hogy olyan idegállapotba teszi magát az ember, amely hozzájárul a testében végbemenő kémiai folyamataihoz.

E miatt javasolt a tudatos levegővétel, ekkor megszakad pillanatra az állandó infóáram a fejben, a meditáció, ami valójában ugyanezt a célt szolgálja, de hosszabb időre sikerül optimális állapotba hozni magunkat. Egy pillanatra a szenvedéstől megszabadulunk.

Spirituális út-keresők mikor nekivágnak a világnak, hogy ott megtalálják a “csodát”, valójában akkor lelnek rá mikor elkezdenek tényleg befele figyelni, és mindegy lesz akkor hol is tartózkodnak épp.

A bűntudat érzése, ami mindenkit nyomaszt, egy okból értelmes és hasznos, ha ráébredünk arra mennyi eldolgozatlan szál tart minket a szeretteinkkel össze, mennyi restanciánk van ez ügyből kifolyólag. A karma működés lényege az oksági viszony.

Hogyan leszünk önmagunk ellensége?

Mit jelent a betegségek pszichológiai háttere?

Azoknál akik tartós stressznek voltak kitéve csecsemőkorukban a prefrontális kéreg (emocionális emlékek tárhelye) és a vele kapcsolatos területek állandó vészhelyzeti, készenlét állapotába kerülnek. Úgy is mondhatjuk fogékonyak lesznek e miatt később a stresszre. A fokozott stresszre. Az élet alapállapota a stressz, folyamatosan ér minket, de ha a gondolatainkkal, érzéseinkkel állandóan gerjesztjük akkor hamarabb fogy el az “üzemanyag”.

A korai bántalmazás, elhanyagolás, szerepcsere (a szülő helyett a gyerek vállal felelősséget mindenért) csak úgy élhető túl, ha a fiatal emberi lény száműzi a tudatából azokat az érzéseit és információit, amelyek megoldhatatlan problémákhoz vezetnének, ha tudomást venne róluk. (Olyan érzésre vonatkozik ez mint pl. a düh, és annak az infónak a tudása, hogy nem szabad kifejezni, mert mikor megélte elutasították érte, ezért száműzésre kerül a tudatalattiba.)

Az elfojtásból hasi fájdalom, székelési problémák, gyomor-, vastagbél rák, izületi gyulladás, hormonális betegség lehet, ha nem tanulja meg felszabadítani az érzelmi energiáit az ember később.

Ha sikerül, a test olyan idegi és kémiai folyamatait aktiválja, amelyek segítenek a tünetek enyhítésében és előmozdítják a gyógyulást. Ez a szabadon létezni érzet.

Az emésztőrendszeri gondokkal küszködők, hormonrendszeri problémával szenvedők múltjában van egy közös momentum: aránytalanul sűrűn bántalmazták őket és/ vagy szexuálisan zaklatták.

Akiknek az élettörténetében ott volt a bántalmazás, azoknál négyszer nagyobb az alhasi fájdalmak valószínűsége és háromszor az egyéb panaszok (hátfájás, fejfájás, kimerültség, a műtéteik száma életük során).

Nyilvánvaló, hogy elviselhetetlen lenne, ha minden belső folyamat tudatosulna.
Emésztés, légzés, véráramlás… annyi esemény zajlik bennünk ami nem jut el a tudatunkig. De ha a jelek felerősödnek, az agy tudatába kerül annak, hogy valami nincs rendben. Vagyis szükségünk van a jelzőrendszerünkre.

Ha túl sok a gyomorszorító inger, az túlérzékennyé teheti az idegrendszert.
A fájdalom vezetése a gerincvelőn át a bél és az agy között módosul a pszichés trauma hatására. Az érzőidegek már a gyöngébb ingert is vezetni kezdik. Minél nagyobb a korábbi trauma, annál inkább csökken a fájdalomküszöb.

Amikor szomorú, nyugtalan, dühös voltál gyerekkorodban, volt valaki akivel ezt meg lehetett beszélni, akár pont azzal, aki kiváltotta benned ezeket? Leginkább nem – a válasz.

Sok gyereket kondicionálnak így, és nem azért mert a szülők szándékosan bántani akarják a gyereket, hanem azért, mert ijesztő nekik a gyermekükben érzékelt szorongás, düh, szomorúság, vagy egyszerűen nem érnek rá odafigyelni.

Egy gyereknek ez a mondat nagyon terhes és bénító: “te vagy az én boldogságom”.
Olyanra kárhoztatja magát ekkor, ami a képtelenség, a lehetetlenség, a bénultság maga. Ezt sem tudatosan teszi a gyerekével a szülő.

Az érzelmi elfojtás felerősíti a negatív (pl. dohányzás okozta) hatásokat.

Ha valami létfontosságú az embernek, az a fizikai-lelki közelség. Ha ez hiányzik megjelenik a belső szorongás ami aktiválja a hipotalamusz – agyalapi mirigy – mellékvese hármas tengelyt. Ha a gyermekkori kondíciónk az, hogy érzelmileg elzárjuk magunkat, felnőve is ezt a mechanikát működtetjük. (Nincs tudásunk róla miben szenvedünk hiányt.)
Beteggé az tesz minket aminek nem vagyunk tudatában, hisz ilyenkor a betegség csak jelzi, változtatni kéne.

Nem könnyű beszélni magunkról idegen (szakember-barát) előtt. Viszont az elfojtott energia csak az esemény elmesélése közben tud megmutatkozni. Ekkor érezzük, hogy szorít a mellkas, fojtogat a sírás… (Sajnos az orvoslás materialista szempontból gyógyít leginkább, nem keresi az összefüggést az események vagyis a lelki tartalom és a test tünetei között.)

Mivel az emberiség zöme tartogat magában visszafojtott energiákat, ezek öntudatlanul és torzult formában mégiscsak felszínre kerülnek (járvány, infláció, háborúk).

Egy szertartás (ayahuasca-szeánsz) alkalmas arra, hogy a “csúcsra” kerüljön az ember (szembenéz a démonjaival megfelelő segédlettel), de “oda”, ha ténylegesen el akarunk jutni, saját erőnkből kell, mert akkor “ott” is tudunk időzni, többet és bármikor. Ez a csúcs azt jelenti, optimálisan működik az ember, tudata tiszta-éber. Meg kell dolgozni ezért, a szer nem a végső megoldás.

Az (kondicionált, neveléssel elsajátított) elmének a legkevésbé tetszetős megoldás. Szenved veszettül, mert járna, indulna, mozogna… (gondolatot, testet, érzéseket összpontosítani a világ legnehezebb dolga). Meg kell érni rá. Még a gyakorlathoz is. Mit jelent ez? Fájnia kell annyira, hogy ráébredjünk bennünk van a megoldás.