Feldmár András egy gyakorlati önismereti tréningjén beszélgettünk a különböző betegségekről, mármint azokról, melyek a pszichiátria iparának palettáján felvonulnak: nimfománia, anorexia-bulimia, munkamánia… Csillapíthatatlan éhség valami iránt. Ez a közös bennük.
Azt feszegettük, hogy miért lenne ez betegség? Mert az orvosok gyógyszereket tudnak rá ajánlani? Mit lehetne tenni ha az orvosság veszélyes, hiszen utóhatása van? Nagyon egyszerű: tárjuk fel azt, amiért nem képes az egyén kifejezni a vágyát, tárjuk fel azt, hogy mit szeretne a környezete tudomására hozni azzal a tettével, amit ha nem fejez be, meg is ölheti magát!
Ez sok idő. Együtt kell lenni – a szerintem nem beteg – emberrel. A családja nem akar vele lenni, csak úgy… Mert kiderülne, hogy könnyebb nem feszegetni a kényes kérdéseket, hiszen akkor bűntudat keletkezne az anyában, apában, feleségben, férjben, stb… Mit kezdjen ezzel az érzéssel az ember? Ha nem kezd senki semmit vele, tovább nyomorgatjuk, bántjuk, erőszakoskodunk egymással…
Én is erőszakosnak tűnök egy kezelésen, amikor az anyát emlékeztetem (pici gyerekei vannak) a felelősségére. Nem ezért tölt velem órákat és nem ezért fizet. Ő élvezni szeretné a nőiességét, szerelmeskedni azzal a férfivel, aki az eszében jár már hónapok óta… De nem teheti, mert a férfinek elvei vannak. Őt akarja a gyerekeivel együtt, kéri, közli, hagyja el a férjét, a gyerekei apját, mert neki így ilyen formán nem kell a nő.
Jó kérdés: ki erőszakoskodik és kin? A nő magán, mert nem keres egy olyan partnert aki ölelgetné akkor amikor csak kívánja? Miért olyan férfit választott aki az anyagi teremtésben el van akadva pont úgy ahogy a férje is? ( A főszereplő hölgy, több állásban dolgozik, hogy fenntartsa önmagát és a családját.) Milyen dogmák ütköznek az ember fejében, amiket meghaladnia kéne ahhoz, hogy szabadon levegőt lehessen venni végre?
A kialakult zsákutca háttere (amit mindig is vizsgálok) a gyerekkori minták kőkemény sziklaszilárd, megingathatatlan röghöz, sémához kötöttsége. Amikor mindig olyan férfiba-nőbe szeretünk bele, akivel a kapcsolat nem működik, akkor valószínűleg intuitív módon olyan embereket engedünk csak közel magunkhoz, akik pontosan ugyanúgy fognak kínozni bennünket, ahogy azt anyánk vagy az apánk tette velünk mikor kicsik voltunk.
Hogy miért? Mert bármit is tett veled az apád vagy az anyád, magadban ezt definiálod szeretetként.
Tudom, hogy mennyire nehéz megismerni a valódi szeretetet. De anélkül nem fogod soha, ha nem mered elfogadni, hogy amit te kaptál akkor régen az nem az volt… Ekkor egy világ dől össze az emberben, az amire az egész élete addig felépült. Tudom.