Kedvező gyermekkori körülmények között az emberi lény teljesen természetes módon fejleszti ki belső potenciálját, ugyanúgy ahogy a makk tölgyfává fejlődik. Tünetek akkor jelentkeznek amikor nem adott ez a kedvező körülmény. A figyelmetlenség, ami a gyermek életét befolyásolja meg is gátolja abban, hogy saját képességei megvalósításának irányába fejlődjön.
Ilyenkor a gyermek szem elől téveszti potenciális énjét, és egy másik énképet fejleszt ki: egy idealizált „én”-t, és e felé fordítja minden energiáját. Csakhogy amikor erről a belső potenciálról „megfeledkezünk”, kísérni fog minket egyfajta elidegenesedés-érzet, lehasadunk arról amik igazából vagyunk, és ez az érzet elnyomja igazi érzéseinket, vágyainkat és gondolatainkat. (A skála végén a borderline személyiségzavar áll, a trauma mértékének függvényében.)
Érzékeljük potenciális énünk létezését, de tudattalanul folyamatosan összehasonlítjuk „tényleges” énünkkel (vagyis azzal az énünkkel aki a világban él).
A valós és a lehetséges én közti különbség önmegvetést generál, és ezzel egész életünk során szembesülnünk kell. Maslow írt arról, hogy az ember természetes úton valósítja meg önmagát, kivéve ha fejlődése körülményei annyira kedvezőtlenek, hogy növekedés helyett a biztonságot választja, és nem a növekedés-motivációt. (Nevezhetjük komfortzónának is, bár nem feltétlen komfortos. 😉 )
Ha az ember megtagadja, vagy elfojtja belső magját (forrását) akkor betegség lesz az eredmény, néha nyilvánvaló, máskor körmönfont alakban. Ezt a belső magot, mivel törékeny és finom, könnyen elnyomhatják a szokások, a kulturális nyomás, a hitrendszerek. Még ha meg is van tagadva, a felszín alatt megmarad, és mindig megvalósulásra tör.
Minden esetben amikor saját emberi természetünk ellen vétünk, minden gonosz cselekedetünk, kivétel nélkül mindegyik bevésődik a tudattalanunkba, és önmagunk megvetéséhez vezet.
És miből tudhatjuk, hogy nem az utunkat járjuk? Hogyan lelhetünk rá a potenciálunkra? Hogyan ismerhetjük föl? A lelkifurdalásunkból. A szorongásból.
Sokan panaszkodnak nekem, hogy nem tudják mit akarnak… pedig a válasz ott belül van. Én abban tudok segíteni, hogy a zavaró körülményeket ami a tisztánlátást megakadályozza, eltüntessük. Az ember lénye legmélyén ismeri magát.
Van bennem valaki, aki sokkal inkább én vagyok, mint én magam.
Írok két példát erre a belső kapcsolatra.
Hosszú házasság alatt egy nő depresszióval küzdött, boldogtalannak érezte magát, a férje alkoholista rosszindulatú ember, de ötven évesen nem mert terápiába kezdeni, mert félt attól, hogy az önvizsgálata váláshoz vezetne. Rettegett ahogy el kezdett magáról mesélni: az elszigetelődéstől, a magánytól, az öregségtől, az anyagi veszteségektől, a fájdalomtól, a kudarctól.
De végül annyira tehetetlenné vált, hogy mégis belevágott a terápiába. Sokáig nem történt semmi, haragudott rám is, mert én beszéltem rá (szerinte) a folytatásra. Aztán egyszer csak történt valami, drámai fordulat, elkezdett a halálfélelméről, öregedésről beszélni… Arra kértem mesélje el ha itt lenne a halála órája mi az amit érezne? Ő: megbánás. Mit bánnál meg? Azt,hogy elpocsékoltam az életem…, soha sem tudom meg mi lett volna belőlem, ha…
Ezt a bűntudatot használtuk segítségül, több hónapos önismereti munkába kezdtünk, és jöttek az eredmények. (Elvált, és jól érzi magát a bőrében.)
A másik eset: gyermekkorában imádott mozogni, sportolni, de a szülei nem foglalkoztak vele, a támogatásukat nem élvezve, abbahagyott mindent, hiába volt meg a tehetsége, ügyessége hozzá. Negyvenévesen inkább az alkohol, semmint az önmegvalósítás mellett voksolt. Aztán elkezdtük mégiscsak a közös munkát, és evvel párhuzamosan felismerte, a mozgás legyen az bármilyen fajta, örömöt okoz számára. Az alkoholt finoman elengedte, mert a leszoktatáshoz idő kell.
Azt a figyelem hiányt (zavart) amiből az egyének ébredeznek, felismerve mi is maradt ki a gyermekkorukból, mi lehetett volna belőlük ha megkapják, el kell gyászolni. De a gyász után jöhet a (ön) munka, a cselekvés, amikor már nem hiszik tévesen, hogy nekik nincs is rá szükségük. A munka élet, a figyelem energia. Nem marad a dac tovább, kísértve a jelent, és megakadályozva az áramlást. A gyermekeiknek nem hazudva tovább azt, hogy szeretve vannak (voltak), akkor is mikor valójában ők maguk sincsenek tudatában annak mi is a figyelem. A valódi megismerése a másiknak.
Ami a legtisztább öröm forrása, az az energia amit csak az ember képes nyújtani (egy)másnak, ezáltal önmagának.
Zárt Facebook csoportunk a szabad társalgás tere. Csatlakozz, ha van kedved.
„Az érett, felnőtt ember hozzáállása az élethez a nyitottság, és az a gyermeki kíváncsiság, amely mindenkivel együtt születik. Felfedezni önmagad a programok, a mintáid alatt eleinte olyan munka, ami energia befektetéssel jár, viszont kamatostul térül meg. Sajnos kevesen élik ezt az állapotot, de jó, és hasznos olyan csoportba tartozni, ahol akik már éberen tekintenek a világra, nem akarják visszaaltatni a másikat. Játszmák nélkül élni, szabadon.”