Az első életévek élményeinek hatása a későbbi életre, illetve a környezetre és a társadalomra.
A lényegről még manapság is kevés szakíró mer tényfeltáróan nyilatkozni, mert ehhez saját önismereti úton járás szükségeltetik, ekkor már nem lehet tagadásban a származás.
A hetvenes években írtak először a fekete nevelésről, és lett kétségbe vonva az, ami addig szokásban volt. Lezajlott két brutális háború, a 2. világháborúban lett nyilvánvaló, mit képes megtenni egyik ember a másikkal. Sokan tanulunk a múlt hibáiból, a kritikus tömeg elérése még folyamatban…
A háborúsághoz kell a háborgó lélek, ehhez pedig a bántalmazott gyermekkor. Vagyis, a kisgyerekkorban elszenvedett sérelmek azért pusztíthatják különös erővel a személyiséget, mert az átélt érzések nem tudnak a személyiségbe integrálódni. Egyrészt, mert a sérelmek olyan korai életkorban történnek, melyekről tudatos emlék nem marad, ami azonban semmiképpen nem jelenti, hogy hatása, nyoma sem maradna. Másrészt azért, mert a gyerekek rengeteg rejtett agresszió céltáblái, és kiszolgáltatottságukban az agressziót éppen azoktól a személyektől kell elszenvedniük, akikre érzelmileg leginkább rászorulnak. Mivel a gyerek semmiképpen nem feltételezhet rosszindulatot, bántási szándékot azoktól, akiktől léte függ, ezért spontán érzései ellenére elhiszi, hogy mindez iránta való jóindulatból, saját érdekében történik, és önmagát fogja hibásnak, bűnösnek tartani. Ehhez meg kell tagadnia saját elemi érzéseit, és ahogy önmaga iránt sem érezhet részvétet, úgy hal ki belőle az a képesség, hogy mások iránt részvétet érezzen.
A visszafojtott gyűlölet, harag, melyet a sérelmek elszenvedésekor éreznie kellett, személyiségében integrálatlanul lappang, és adandó alkalommal kitör, de nem az ellen, akire eredetileg irányul, hanem az ellen, aki ellen lehet, nagy valószínűséggel gyerekek vagy más kiszolgáltatott emberek ellen. Ezek az agresszió-kitörések sosem vezetnek kielégüléshez, megnyugváshoz, mert az eredeti sérelmekhez semmi közük, csak látszólagos, így legföljebb időszakos megkönnyebbülést okoznak, és így újra meg újra megismétlődnek.
Egy 200 éves gyermek nevelési példából kiderül, hogy azt tartották: a makacsság és az akaratosság a legnagyobb veszély, melyről a gyereket a lehető legkorábban és legerélyesebben kell leszoktatni. Ezt szolgálja az egy éven aluli gyerek brutális verése is, a nevelés egyetlen célja az engedelmes, hajlítható, jó gyerek. Az első három év legfontosabb feladata a rendre szoktatás, melynek érdekében mindennek, ami a gyerek életében szerepet játszik (evés, ivás, öltözködés, alvás stb.) szigorú rend szerint kell történnie, sosem a gyerek szeszélyei (vagyis szükségletei) szerint, hogy tisztelje a megváltoztathatatlan rendet. A második-harmadik év elején a legfontosabb cél a szülők iránti tökéletes engedelmesség elérése, és hogy a gyermek mindig elégedett legyen azzal, amit nevelői vele tesznek. Az engedelmességre a legfiatalabb életkorban kell a gyereket rákényszeríteni, mert akkor úgy lehet az akaratát megtörni, hogy nem is fogja tudni, hogy valaha volt akarata, az erőszakra nem fog emlékezni.
A szerző az idézet elemzése során kiemeli, hogy nem elsősorban az elszenvedett bántalmazások járnak pusztító következményekkel, hanem a tilalom, hogy a bántalmazásokra nem szabad emlékezni, a tudatos énnek nincs kapcsolata az eredeti, az elpusztított, a tönkretett maggal. Úgy lehet viszonylag épen rettenetes élményeket is elviselni, ha azok rettenetességét nem kell tagadni, ha a rettenetet rettenetként szabad átélni, és a személyiségbe integrálni.
A fizikai bántalmazás hadüzenet a gyermeki lét (élni akarás) ellen … “ez a verés ne legyen játék, hanem győzze meg a gyereket, hogy az apa az úr.” Az a szokás még manapság is él, hogy az anya az apával fenyegeti a gyereket, ha ő nem akarja megverni.
A hogyan kell a gyerekektől a tudást, pontosabban a tudni akarást, tehát a kíváncsiságot távol tartani?! (Erre többek között azért is szükség van, hogy a gyerek ne vehesse észre, ami vele történik, hogy a nevelő manipulációin ne láthasson át.) Egy 1801-ből származó idézetből kiderül, mik voltak e nevelés szempontjai. Pl.: egy fiú a születésről és a nemek közötti különbségről beszélget tanárával, aki a gyerek kérdéseire azt válaszolja, hogy a gyerek úgy nő az anyja testében, ahogy a fák a földből, tehát a kérdésnek, hogy hogyan került oda, nincs értelme. A szülést nem lehetett megnézni, mert nem lehet tudni, mikor kezdődik, ehelyett a tanár felajánlotta, hogy a gyerek megnézhet egy lábamputációt, vagy vesekő eltávolítást, ezek a páciensek ugyanúgy jajgatnak, mint a szülőanyák. Az újszülött gyerek nemét a bába annak alapján állapítja meg, hogy a fiúk szélesebb vállúak, s a kezük és lábuk nagyobb, mint a lányoké.
A manipulálásnak fontos szerepe volt a gyermek nevelésekor. A gyerekkel soha nem szabad tudatni, hogy kívánságait miért tagadják meg, jót tesz, ha élvezettel végzett tevékenységeit (evés, játék, stb.) magyarázat nélkül megszakítják, más irányba terelik. Visszautasított kérést később soha nem szabad teljesíteni, igyekezni kell a kérések elől „talán” válasszal kitérni, és ha a gyerek a kívánságát mégis megismétli, akkor már semmiképpen sem szabad teljesíteni. Ha valami ételt visszautasít, ki kell kísérletezni, hogy valóban rosszul lesz-e tőle, ha nem, éheztetéssel vagy más kényszerítő eszközzel el kell érni, hogy megegye.
A gyerek sohasem tudhatja meg, ha szülei sem képesek arra, amit tőle megkövetelnek. Ha pl. a szülők vagy nevelők képtelenek undorító orvosságot zokszó nélkül bevenni, ezt leplezzék a gyerek előtt. Ha a felnőtt fél a sötétben, ezt titokban kell tartania, különben sosem tudja a gyereket erről a hibájáról leszoktatni.
Egy 1852-ből származó idézet azt fejtegeti, hogy ha a gyereket beavatják a parancs vagy tiltás hátterébe, már nem lehet szó igazi engedelmességről, ez esetben a gyerek nem a parancsnak, hanem a magyarázatnak engedelmeskedik, és ez olyan egyenrangúsághoz vezet, melyben már nincs tekintélytisztelet, anélkül pedig nincs igazi nevelés, és ez a gyermeki természetnek sem felel meg, melynek igénye a hit és az engedelmesség. Ahogy minden embernek hinnie kell isten bölcsességében és megmagyarázhatatlan szeretetében, úgy kell a gyereknek szülei és tanárai bölcsességében hinnie, s a szülei iránti engedelmességben kell megtanulnia, hogy hogyan engedelmeskedjék a mennyei Atyának.
Az engedelmesség egy soha meg nem kérdőjelezett alapelve a vallásos nevelésnek is. Gyakran hivatkoznak a Bibliára, amikor a természetes anyai szeretetet mint ártalmas „majomszeretetet” szembeállítják a gyermek valódi érdekét szolgáló apai szigorral („ki a fiát szereti, a vesszőt nem kíméli”).
A manipuláció további példái a természetes kíváncsiság, a nemi érdeklődés leküzdéséről és a szégyen- és undorérzés kialakításáról szólnak. A tizennyolcadik századi írás azt taglalja, hogy a fiatalok kíváncsisága, hogyan nézhet ki a másik nem, veszedelmes, mert a felfokozott fantázia csak újabb tápanyagot kapna a valóságból, ami az ártatlanságot veszélyeztetné. Megoldásként azt ajánlja, hogy a különbséget egy halott testén mutassák be, mert ez nem lesz a fiatalokra csábító hatással. Egy másik írás részletes tanácsokat ad, hogyan lehet a gyerekeket ránevelni arra, hogy minden, ami a saját testükkel kapcsolatos, undort váltson ki belőlük.
Azért szoktam példákat említeni a múlt századokból, hogy tudjuk honnan, miből jövünk.
Az a szokás, hogy anya vagy apa mesél a kiskorú gyerekének a saját gyerekkori szenvedéseiről nyomasztó hatású, hiszen előbb sajnálja a kisgyerek anyát-apát mint tudná önmagát figyelembe venni ilyenkor.
Mikor az elkényeztetés szóba kerül, semmi másról nincs szó, mint a szülő olyantól óvja a gyerekét, ami vele a múltban történt és őt akkor senki sem védte meg.
Tehát megint nem a gyermek érdeke érvényesül, hanem a szülőé. Mivel a gyerek gyengének érzékeli a szülőt, akivel az erejét, az akaratát nem tudja ütköztetni, ezáltal számára a lélektani határ nem természetes formában alakul. Nincs tekintélye, tisztelete az apának, sem az anyának. Dühösek ezek a gyerekek, mert elemi érdekük, hogy bízhassanak a tudatos szülői jelenlétben.
Bűntudatuk is van, amit a szenvedéshez való ragaszkodás csak táplál.
Éberré válni nehéz olyan körülmények között, ahol senki nem látja azt a bizonyos erdőt az előtte tornyosuló fától. “Fának” elsősorban a tudatlanságot tartom karöltve több generációnyi indulattal.
(A fotó az 1890-es években készült kompozíció, látszatra béke és harmónia.)