Olyan kevesen kapnak jó szeretet mintát, milyen az amikor figyelünk egymásra, hogy a házasságok kudarcra vannak ítélve. Akkor is, ha megmarad a két ember élete végéig.
Ha azt tanulom kisgyerekként, hogy veszekedni, gúnyolódni, verekedni, ordibálni, el-kimenekülni kell, felnőttként nekem az lesz a normális. Olyan helyzeteket fogok teremteni ahol a számomra természetes állapotok újra lejátszódhatnak. Nehéz lesz velem együtt élni.
A szerelem első pár évében még kitart a másik türelme és én is visszafogom magam, mert közösen annyi új élmény ér minket, hogy elterelődik a figyelmem a bennem megjelenő megszokott érzésekről… akkor is, ha ezek az érzések a szorongás, a feszültség, a félelem. Egyre többször provokálok veszekedéseket, kötözködök. Ha férfi vagyok és nekem az apai mintám az elmenekülés a helyzetből, akkor ki is fogok angolnázni, most is. Ha pofon volt a reagálás a női hisztire, akkor pofozok. A kognitív disszonancia elkerülhetetlen.
Tudom, hogy rossz lesz a végkimenetele annak amit teszek, talán már sajnálom előre az egészet, mégis mint egy automatikus robot újra és újra marcangolom a másikat. Szégyenlem magam miatta, bűntudatom van, és mégis… Keresek indokot arra, hogy miért teszem azt amit, és ilyeneket mondogatok magamnak: mások is ilyenek, a házasságok így működnek, különben is, ő viselkedett úgy… stb. Olyan feszültségen csücsülünk mind a ketten, hogy évek alatt a sok értelmezhetetlen viselkedés elhidegüléshez vezet. De ezen idő alatt magamtól is eltávolodom teljesen, hisz azt se tudom már a sok tisztázatlan gondolat-érzés őrületben melyik az igazi. Önmagam ellenségévé is válok. (Nem csak a kapcsolatunkat aknázom alá.)
Ez a disszonancia másképp is meg tud nyilvánulni: például ha dohányzom, pontosan tudom (ha nem tudnám, a dobozon ott van) a hatásait, de nem a dohányzásról szokom le, hanem megindoklom, hogy miért nem olyan veszélyes… Minden önmagamat ért hazugságommal a feszültség egyre csak nő bennem. Nagy árat fizetek azért, hogy nem vagyok őszinte. Ha a párom agresszor, és bennem a házasság intézménye szent (persze nem vagyok rá tudatos, csak rettegek esetleg a válás szó hallatán is), győzködni fogom magam arról, hogy megérdemlem, biztos én vagyok a hibás, jogos, hogy ordít velem.
Azért E/1 személyben írtam erről, mert szerettem volna hangsúlyozni, hogy a változásért „én” vagyok a felelős. Ha elkezdek figyelni változni fogok én is, és a kapcsolatunk is. (Persze meglehet, hogy egy másik kapcsolatban találom magam, de a lényeg a változtatás képessége.)
A hozzám járó fiatalok pár alkalom után eredményekről számolnak be arról, hogy mit tett velük a figyelni tudás ereje. A nagyra nőtt gyerekek (felnőttek) nehezebben mozdulnak ki a megszokott komfortjukból (még ha rémes is az egész), bennük a minta mélyebben vésődött. Ha a gyerekeinket megtanítjuk arra, hogy figyeljék az érzéseiket (vagy ha kisebbek ne akarjuk bennük elfojtani), a gondolataikat osszák meg velünk, ne féljünk attól ha szembesítenek minket „önmagunkkal”.
Hiszen csak azt teszik, ami a mi érdekünk is: ne azonosuljunk avval a „kislánnyal vagy kisfiúval” aki régen arra kényszerült, hogy elfojtsa a sajátjait.