Óriási tabu a halál kérdése. Pontosabban a tőle való félelem, és hogy ez mekkora megpróbálom érzékeltetni, hova, meddig, mikorra nyúlik vissza, hogy hatását kifejtve egy egész életet felépíthessünk rá.

A nagy elődök tanulmányaira hivatkozom ismét, akik megfigyelték és le is írták tapasztalataikat csecsemőket illetve kisgyerekeket vizsgálva. Saját megfigyeléseim is vannak, mit éreztem, milyen élményeim vannak egészen korai életpillanataimból.

Tehát már a csecsemő is fél, szorong attól hogy megsemmisülhet. A kisgyereknek kérdései vannak fel is teszi őket mindaddig, míg meg nem érzi szülei zavarát: a kérdéseire nem tudnak megnyugtató válaszokat adni… Ki is térnek a beszélgetés kezdeményezései elől. A kisgyerek túl korán, túl sokat ismer meg, majd különböző úton-módon visszaszorítja ezt a tudást az “ismeretlenbe”, amíg fokozatosan éretté válik arra, hogy a már ismert dolgokat elfogadja.

A gyermeknél a halál megismerését követő szakaszok a tagadáson alapulnak. A tagadás feltételezi az előzetes tudást, csak azt lehet tagadni, ami már ismert. (Ha valaki nem fogadja el az én tapasztalásomat, látásmódomat az előzetes tudás létéről, a tagadást behelyettesítheti, és hívhatja közelítő tudásnak.)

Példa egy intelligens, 4 évessel folytatott beszélgetésből. (Van egy babanaplóm amibe feljegyeztem gyerekeim “értekezéseit” melyeket az ostoba anyjukkal folytattak. Ez a beszélgetés nagyapa halála és temetése után történt.)

Ovis: “Nem tud mozogni, mert koporsóban van.”
Anya: “Ha nem lenne koporsóban, tudna mozogni?”
Ovis: “Persze, enne, inna és nem öregedne meg, csak aludna mint én.”
Anya: “Úgy alszik ahogy te?”
Ovis: “Be van csukva a szeme, pont úgy néz ki.”
Anya: “Ezért szoktál felébreszteni, és nyitogatod a szemem mikor csukva van édesem?”
Ovis: “Félsz anya, azért.”

Ezek és a többi tanulmány amit feljegyeztem igen csak sokatmondóak avval kapcsolatban, mennyire ellentmondásos és eredeti a látásmódja a gyerekeknek a halálról.

E látásmód (tudás) ritkán marad meg hosszabb ideig eredeti formájában, a felnőtteket ugyanis aggasztja a halál fogalmával kínlódó gyerek, szeretik megnyugtatni őt minél előbb. A gyermek érzékeli a felnőtt szorongását, megérti, hogy a halállal kapcsolatos gondolatait el kell fojtania. Tehát a szülőtől nem sok valódi megkönnyebbülésre számíthat. Tisztelet a kivételnek, aki látva gyermekei kíváncsiságát meginog saját hitrendszerében, és beszélgetni mer a gyerekeivel. (Tanul tőlük.)

Visszatérve a “felnőttekhez”… Mire a tagadásban lévő kisgyerekből mondjuk 20-30-60 éves lesz, addigra megtalálja a megküzdési stratégiáját a halálfélelmével kapcsolatosan.

Az egyik típus a saját különlegességében, sebezhetetlenségében hisz, a másik a végső megmentő létezésében. Az első kategória önállóságtudata képes betegessé fajulni, ekkora már annyira “kiemelkedik a természetből”, elutasít mindenféle segítséget, terápiát, a másik pedig olyan kimerítő módon tart igényt figyelemre gondoskodásra, hogy nagy valószínűséggel épp ezért marad magára. Az ember vagy elkülönül, vagy összeolvad. (Míg nem válik saját szülőjévé, és fel nem neveli a benne lévő gyereket, mert ekkor a kényszeressége, a szenvedése alábbhagy, elmúlik.)

A különlegességre, a sebezhetetlenségre törekvő és ebben szilárdan hívőből (az illúziójához addig ragaszkodik, míg az élet el nem hozza a felébredéséhez szükséges körülményeit) lesz a munkamániás, olyan személy akit felemészt a munka. Ő úgy gondolja előbbre jut, és halad, az idő ellenség, nem csak azért, mert a halandóság rokona, hanem mert a mániás ragaszkodik a hiedelméhez, hogy mindörökké előre halad. Vagyont halmoz élmény helyett.

Nem azért dolgozik, mert szeret, hanem mert kénytelen. Kíméletlenül hajtja magát, nincs tekintettel az ember fizikai korlátaira, meg sem fordul a fejében, hogy mások másképp is gondolhatják… (Olvasgatnak a kertben munkaidőben? Sétálgatnak, beszélgetnek kedd délután kettő órakor? 😉 Ez egy munkamániásnak az értékrendjébe nem férhet bele, neki “büntetés” ha azt javaslom házi feladatként sétálgasson a Margitszigeten, és figyelgesse az embereket).

A kultúra amiben élünk kiszolgálja ezt a sikerorientáltságot… és sajnos nem képesek az emberek (a többség) “madártávlatból” objektíven szemlélődni. A nárcisztikus, önmaga különlegességének hitével a szorongását nyomja el, a kapcsolataiban komoly nehézségekkel találkozik. Hiszen a saját jogait, hitét a párja, a másik fölé helyezi, tagadja annak különlegességét, jogát az életről másképp gondolkodni.
Ezt én is érzékelem mikor a kliens kikéri magának, ha nincs időpont számára, illetve alkalmazkodnia kell hozzá(m).

Az össze-egyé váló típus a másik stratégiát követi. Ő a biztonságra törekszik, és összeolvad egy másik erővel. Ő megalkuszik, hasonul, elvárja a gondoskodást, az irányítást. Passzívan függ a másikon. Súlyos formája mikor megtudja komoly betegsége van, de első reflexe a tagadás.

Kockázatot nem mer vállalni, mert az veszélyes. A “belebújás” a másikba, a kockázatkerülés megfosztja énjétől, belső képességei feltárásának lehetőségétől. Mikor túl sokat vár a megmentőjétől, a védelmétől, élete beszűkül, sivárrá válik. Elhanyagolja magát , öngyilkos gondolatai lesznek, igényei eltűnnek… vagyis azt a stratégiát választja a halál félelmeitől való megszabadulásképp, hogy elutasítja az életet.

Az élet túlnyomó részében a végső megmentőbe vetett hit komoly vigaszt nyújt, és simán, észrevétlenül működik.

Akik korán elveszítették valamelyik szülőjüket hajlamosak fájdalmukkal ehhez a megoldáshoz folyamodni. A legtöbb emberben csak akkor tudatosul hiedelemrendszerük szerkezete, mikor az nem működik megfelelően, a program zavart észlel. ( Például rák, súlyos depresszív környezet…) Ekkor van leginkább kitéve tesztnek az oltalmazó erejébe, jelenlétébe vetett hit, és a beteg energiája nagy részét ebbe fekteti.(Oltalmazó lehet egy társ, orvos, pap, guru…) Ha megmenekül a halálos kórságból az orvos óriásira növekszik, a beteg feltétel nélküli hódolóvá válik. Jelenlétében még kérdezni is elfelejt a beteg, annyira megilletődik.

Persze a tagadás (ellenállás) iránti ragaszkodás tartóssága különbözik az emberekben. Egyszer a könyörtelen valóság előtt minden tagadás összeomlik. Ekkor a düh, a becsapottság érzése megjelenik. Kire haragudhat? A párjára? az orvosára? a szüleire? a terapeutájára? – rájön hogy nincs megmentő. Csak ő van.


Az oldalon cookiekat használunk, hogy a jövőben minél személyre szabottabb tartalmakat készíthessünk Neked. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás