Az ember gyakran csak akkor látja igazi önmagát, miután eldöntötte, hogy megváltozik. Ha meghozta a döntést. Ha megörökítette önmagát a maga számára, akkor egy új világot teremtett magának, és érzékelni tudja azokat a tényeket is, amelyek mindaddig rejtve maradtak előtte.
Esetek, mire is gondolok…
Van egy kliens, aki avval a döntésképtelenségével keresett föl, hogy a balatoni házát el kéne adnia. Rengeteg energia a fenntartása, 150 km-re van, a kertet ápolni kell, ő sem fiatal már, fárasztó és inkább terhes neki ez a ház. De az árak emelkednek, lehet várnia kéne az eladással. Fontosak ezek a kérdések, de a gyötrelmére nem adtak magyarázatot.
Mélyebbre ástunk, teszteltem… Korábbi évek jöttek elő, három évvel ezelőtti történés. A férje akkor halt meg. Beszélgettünk… Kiderült, a temetésén megjelent egy nő, aki évek óta a férje szeretője volt. Ez volt az egyik szál, amin elindultunk…
A másik: abban a házban jöttek össze hétvégente a barátaival, és neki mióta elment a férje ők jelentettek vigaszt. Tehát tartott attól, hogy ez megszűnik ha nem lesz szállásadó ezentúl. Amit nem értett, hogy 3 év alatt képtelen volt odáig eljutni, hogy férje ruhatárán, csillagászati távcsövén, stb túladjon…
A viselkedési barométert, amit használni szoktam a kezeléseken, itt is elővettem (ez alkalmas azon érzések letisztázására, aminek a nyomasztó súlyát érezzük, de szavakba nem tudjuk önteni). Ellenállás tudatalatti szint. Elkezdtük feltárni mik nyomasztják, a harag amit az elhunyt iránt érez, a barátai felé a bizalmatlanságot (nem tudtak férje szeretőjéről, szégyellte kliensem a viszonyt).
Most tartunk kb. a 6. kezelésnél, de sokkal nyugodtabban alszik. Sok el nem sírt könnye jött elő, elkezdte meggyászolni elhunyt társát. Ráérzett arra, mennyire nem is a ház eladása jelentette számára a valódi problémát. Ha jön továbbra is, kibogozzuk (feltárjuk) miért nem mer beszélgetni barátaival a történtekről, hova is nyúlik vissza a szégyen érzése, ha még tovább jön, és vállalja, szembe mer nézni gyermektelensége okával, ami szintén teher a lelkén.
Mi van akkor, ha…
Kliensek döntéshozó képességét bénítják meg a következő kérdések: Mi van akkor, ha… Mi van akkor ha elvesztem a munkám, és nem találok másikat? Mi van akkor, ha lefekszem a főnökömmel akit évek óta kívánok? Mi van akkor, ha lefogyok? Ilyenkor néha a logikus elemzés segítség.
Megkérem őket képzeljék el, mi van akkor, ha be is következik… És ekkor szoktak a mélyből érzések feljönni, de ennek a tudatos megközelítésnek van egy súlyos korlátja: mivel a döntésdilemmák jó része ( sac/kb 95 % a) tudatalatti, vagyis a racionális megközelítés kevés.
Mint a zsidó viccben, mikor a kisfiú anyja megszeretné szüntetni fia undorát az adott ételtől: „Látod fiam, a húst szereted, a tojást is… és így tovább, a kisfiú egyetért, bólogat, na akkor rendben van fiam, mert ez a sólet „. DE a sólet szóra a kisgyerek megint öklendezni, utálkozni kezd…
A saját életemből is van ilyen „viccem”: a gyerekeim utálják a főtt zöldséget, főleg a brokkolit, gombát. Akármikor pároltam, sütöttem, főztem ők nem ettek. „Visszalapoztam”, mi lehet-e mögött? Mikor terhes voltam velük (milyen találó a terhes kifejezés az én esetemben, az öröm mellé félelem is vegyült akkor…) makrobiotika volt „tányéron” nálam már évek óta. Szinte csak zöldséget, gyümölcsöt ettem velük is délig, és ők ezt kapták a pocakomban. De nem azért nem szerették később a paprikát, brokkolit stb., mert én ezzel tömtem őket, hisz feldolgozva kapták, hanem a megfelelési kényszerességem is „tálalva” volt nekik akkor ott, pár naposan, hetesen… vagyis a félelmeim is.
Egy világra születő emberkének az élettől való félelmekre köszöni szépen, de nincs szüksége. Mert az élet élnivaló, az összes fájdalmával, örömével, és ha ehhez húsra, zsírra, szénhidrátra van szükségük, akkor menjek én a p.csba a lánynak születtem és fiúnak kellett volna téves diagnózisommal. (Azért szeretnének a párok fiút, mert a fiú értéknek számított évszázadokon át, több lehetőséget kaptak, és ettől a handicaptől óvták volna az utódaikat a szüleik, ezt van akik a mai nap sem tudják, csak azt érzik fiúra vágynak, és még kimondani sem merik, persze ez sem általános, csak 10 ből 8 lányra igaz.) A félelmem abból állt, hogy kiszolgáltatva leszek, ha nem fogok tudni dolgozni, mert szerettem volna velük sokáig otthon maradni, az én élményem az volt, hogy bölcsi, ovi, anya rengeteget van távol és hiányzik… Apa több időt töltött velem.
Olyan is van, ahol a gyermeket nem is szeretné az anya, vagy az apa, neki a boldogság, az öröm megélése hatalmas feladata lesz a későbbiekben, és ha az akaratát (hisz ennek dacára életben maradt) érvényesíti a továbbiakban is, a „benne lévő” anya, apa bizonyítást nyer, az élete nem volt hiba, tévedés. (Előző írásaimban kifejtettem, hogyan él bennünk a szülő, mint program addig míg meg nem haladjuk.)
Van bennem hezitálás, mikor eseteket osztok meg itt, tartok az általánosítás következményeitől. (Van rá tapasztalatom, hogy ellenállása van az illetőnek a terápia hasznosságát illetően, vagyis az egyéni feltárást, önismeretet ellenzi anyagi és egyéb okokra hivatkozva.) Az önismeret azt jelenti, az egyén ismeri föl önmagát, a sérült személyiségét, integrálja azokat a részeit amik a korai korszakában letöredeztek róla. Hogyan férhet hozzá a terapeuta közvetlen a tudatalatti szintekhez, a döntéshozás e szinteken lévő aspektusaihoz? A válasz közvetve (hisz az életben maradáshoz valaki akkor is meghozta a döntést, ha a szülők nem akarták).
Bármennyire is szeretném, akaratot nem tudok csiholni, nincs varázspálcám. A késztetést veszem igénybe, ami nem más, mint a tény, hogy senki sem születik akarat nélkül. Tudom hogy az egyén érdeke az önmegvalósítás, ilyenkor szoktam azt mondani a kliensnek, én inkább vagyok mellette mint ő saját magának. Bénultnak, cselekvésképtelennek érzi magát, akkor is ha amúgy nincsenek objektív akadályai. A feladatom nem az,hogy létrehozzam az akaratot, hanem felszabadítsam azt. Nincs olyan, hogy valaki nem dönt. Az egyén folyamatosan megteremti önmagát, döntései a megteremtett léte atomjai. Ha látszatra nem dönt, az is egy döntés. A halogatás is egy döntés, a saját döntések az első lépések a felelősségvállaláshoz vezető rögös úton.
Mikor valaki például a válást fontolgatja, valójában meghozta már a döntését. Hisz boldogtalanságot érez… hogy mi lesz a kifejlete a dolognak, előre szeretné tudni. De hogy a válással kapcsolatban is mennyire fontos az egyéni vizsgálódás: ismerőseim azért váltak el (valójában mint kiderült nem is akartak) mert a feleség szerelmes lett, elmesélte a férjének, aki kézenfekvőnek tartotta, hogy ő már nem kell, és beadta a válókeresetet…
A terápiának fokozatai vannak. Amit tapasztalok, hogy a problémák gyökerével kapcsolatban rengeteg energiája elmegy arra az egyénnek, hogy lenn tartsa őket a mélyben. A figyelem technika óriás segítség, de a szégyen érzése alól felszabadulni akkor lehet, ha valaki előtt lemeztelenedhet az ember. Aki nem véleményez, nem sajnál, erőt bátorítást ad, olykor szembesít,és egy objektív látásmódot szolgáltat.