Világok választják el egymástól azt, hogy hízelgéssel és nyomásgyakorlással akarjuk a gyermekkel elfogadtatni a saját akaratunkat vagy pedig saját természetes és önmagából merítő motivációjának fejlődését mozdítjuk elő.
Az első esetben a gyermek a cselekvés elszenvedője (hízelgés nem kényeztetés), a második esetben magában zajlanak a folyamatok és ebben aktívan vesz részt. Ezért szoktam azt tapasztalni gyerekeknél hogy csak lazán együtt vagyok velük és otthon változik a magatartásuk.
Ha az anyának és az apának nagyon terhelt a gyermekkel a kapcsolata, szinte nincs is feszültségmentes pillanatuk soha. (Kamaszkorra “totál“ képpé merevedik.)
Tipikus válás vagy különélés utáni helyzet: az anya arra panaszkodik, hogy a gyerek vele szemben akaratos és dacos, bezzeg az apjával jól elvan. Ilyenkor sajnos a pszichológusok zöme azt állapítja meg, hogy az apa a jobb szülő (és az anya is kételkedni kezd magában) holott a gyermek az adott élethelyzetre reagál így, mert nagyobb érzelmi biztonságban van az anyja védőszárnyai alatt, és az apánál viselkedni kell.
A nagyobb sérülése annak a kisgyermeknek van akik annyira fenyegetve érzik magukat, hogy többnyire ellenakaratukat hangtalanul fojtják el. Rengeteg felnőtt lesz depressziós és zaklatott lelkű személyiség, pont ezért.
Nem szabad személyes támadásnak venni a gyermeki ellenszegülést.