Az a gond azzal, ha egy terapeuta nem dolgozta föl a saját gyerekkorát, hogy fél a kliense érzelmeitől. Épp emiatt nagy ívben kerüli a gyermekkor témáját, a felszínen mívelve a segítség nyújtást. Teszem hozzá busás pénzért.
Viszont ha az ember nem érti mire, miért reagál úgy, ahogy, a mélyére nem ás, az érzelmeit pont úgy kerüli el, ahogy azt kicsiként elsajátította, csak az idő húzása történik. A test egyre inkább sanyargatva van.
Ha mégis feszegeti a terapeuta a kliense érzéseit, biztatja rá hogy élje meg őket bátran, ez együtt fog járni az elfeledett gyermekkori emlékek megjelenésével. Föl fognak jönni akkor is, mikor az egyén nem számít rá. Ez a folyamat része, sokan megállnak sajnos ekkor.
Tudni kell, hogy a test nem “beszéli” azt a nyelvet, amit az őt uralni akaró elme diktál. Mert ez a nyelv azon az elven működik, ahogy azt a szülő parancsba adta, vagyis feltétel nélküli az engedelmeskedés. A test viszont emlékszik minden szenvedésre, amit átélt valaha a szülőktől, más emberek, helyzetek emlékeztetik is rá. A betegség (gyulladások, allergiák, rák, stb.) arra kényszerít, hogy kommunikáljunk az eltagadott, megalázott egykori “énünkkel”, és ez nem megy úgy, hogy közben a szülők felé megmarad az önbecsapás, “jópofáskodás”. Ekkor dönt az egyén: továbbra is hazudik magának, hogy nem történhetett másképp, ő kicsiként azt kapta, amit érdemelt, mert rossz volt, vagy ő “csak” gyerek volt, olyan amilyen, a szülei voltak a rosszak.
Mivel a szülők általában (hatalmas tisztelet annak aki nyitott) hallani sem akarnak a gyerekeik valódi érzéseiről, gondolatairól, marad a köztes segítő, a jó terapeuta.
Ha idáig eljut a lelki terápia, a dolgok kezdenek a helyükre kerülni, a kliens továbbá már nem akarja büntetni sem önmagát, sem a környezetét, a projekciói befejeződnek. Levált érzelmileg is a szüleiről, megtanulja mit jelent a valódi hit. Ez jelenti a felnőtté válást.