Vannak a pszichológiai címek, kifejezések (aberráció, antiszociális személyiség, extroverzió – introverzió, nárcizmus, parentifikáció, stb…), amiktől a kliens meg is tud nyugodni, hogy ő ilyen és kész, vagy amitől (mert ezeket mind ismeri) a szakember az ami, tekintély a kliens szemében.
Ezekre a jelenségekre (ha valakinek nem tetszik, hogy ő túl arrogáns, vagy túl visszafogott) a cuccok (gyógyszerek, alkohol, drog, stb…) megoldást adhatnak, de ettől az egyén nem lesz önmaga ura. Nem tanulja meg saját magát kontrollálni, felelősséget sem képes vállalni, nincs szabadsága – tere. Az indulatait más kezeli, minek hatására törvényszerű, hogy a teste reagálni fog, kinél mennyi idő alatt. (Betegség, korai öregség, fásultság…)
Olyanok vagyunk / lehetnénk, mint egy gépezet, tökéletesek. (Ez nem az épp trendi testalkatot, fizimiskát, AI-t jelenti, sőt!) De ehhez meg kell tanulni önállóan mozogni, nem gondolkodni aztán gondolkodni, élni. A nem gondolkodás azt jelenti, hogy abbamarad az állandó kényszeres – attól az, mert fel sem tűnik mennyire minden pillanatban jelen van, olykor ha szenvedélyes dolgot csinál valaki épp nincs, de rögtön megjelenik a gondolkodás, mihelyt átveheti valaminek a helyét. Ez a valami a csend, a gondolat helyett. Ez ritka kincs, nem mérhető semmihez az ereje. Pont mivel ilyen, nehéz rálelni, az emberi elme kitalál más csodálni valót. Ami az is: csoda. Emberi műalkotás. De ezek a csodák pont az ihlet adta “csendből” jöttek valakinek a tudomására, és tette közkinccsé.
Viszont nem csak e csodák (művészet) miatt jó a csend. Életünk valódi “problémái”, amik már a születésünk előttről származtathatóak (jelenleg az első trimeszter alatti hatásokról állítja a tudomány, hogy a magzatnak érezhetőek), hajlamok, feldolgozatlanságok, elintéznivalók, megélni-tapasztalnivalók, (ha a tapasztalás átlépi az érzékszerven túl fogható tartományokat, ezt csak meditatív állapotban lehet jelenleg és zen mesterek sem beszéltek róla nem véletlenül), mindegy szerintem mi a neve, akkor lesznek megoldhatóak a “problémák“, önálló a mozgás, a gondolkodás, az élet.
A pszichológia az aktuális köz-korlátnál megáll, ami fontos. Bevárja (ma még) az átlag embert, jusson el oda, hogy felismeri a problémája forrását, felelőst önmagában keres, nem projektálva a külvilágra, de amíg eddig sem jut el, amíg el van foglalva az anyag-gyűjtésével, halmozásával, a kénye-kedve kielégítésével, addig gyógyszert nyom a kezébe, vagy a szájába. Viszont van aki már a szellemi tartományban is keresgél, kutatja a nihilje keletkezését…, miután ráunt a halmozásra. (Csömört kap egy párkapcsolatban, munkában, testi tünet-betegségben…) és ide az önismeretben jártas (szak)ember is eljut.
A mostanság (végre) sokat emlegetett gyermekkor, aminek hatása alól fölszabadulni egy élet munkája, de csak akkor, ha tényleg dolgozik ezen az ember. Mivel a dolog (munka) pejoratív tud lenni a többség szemében, ezért jobb szó az önismeret. Amiatt van negatív csengése, mert a legtöbb szülő kizsigerelte a saját gyerekét, dolognak-eszköznek, vagyis munkának titulálva őket. A gyereke érzelmeivel, megjelenő kérdéseivel nem tudott mit kezdeni, zavarba jött tőlük, mert szégyellte magát (erről nincs tudomása, mert nem akar tudni róla).
És ami zavar, azt meg kell szüntetni, ezt két féle módon lehet, van a könnyebbik út: szüntessük meg a zavar forrását a gyerekben, ne kérdezzen, ne érezzen, ne emlékeztessen, illetve van a nehezebb út: a saját magamba nézés, a miért zavar engem ő, miért neheztelek rá, hol van a türelem belőlem, hogyan tudnám magam taníthatóvá tenni egész életre?!
A tanítható azt jelenti: nyitott elme. Nem dogmatikus. Nem sablonos. Téveszméktől, hitrendszertől és az ezektől való félelemtől mentes. A problémák ezen a szinten maga a tanítás.