Könnyű akkor, csak ki kell cserélni a gondolatainkat. Azt viszont azért nem tudjuk, mert érzelmi blokkok alatt vannak.
Ezek a blokkok nagyon korán jöttek létre: kisgyermek-, csecsemőkorban. Minél korábban rögzült egy hiányállapot, vagy egy rosszul kezelése valaminek, annál nehezebben enged hozzá (magához) a kliens. Utálja, haragszik a terapeutára, mert azt érzi, bántva van az a védelmi háló, amit ő alakított ki még akkor, amikor sértették.
A hálót azért feszítjük ki, hogy megvédjük magunkat, tehát jogos a neheztelés, a védekezés a kliens részéről. Nem baj, eljön az a pont amikor annyira megfeszül ez a háló, hogy szétreped. Legtöbbször az a személy teszi ezt velünk, akit azért választottunk szövetségesünknek, hogy megvédelmezzen azoktól, akik a háló eltüntetésén dolgoznak. (Példa: kövér vagyok, jön egy idegen ember, és a kérdezésem nélkül vagy esetleg még azzal együtt is javasolja, hogyan tudnék lefogyni, de én ekkor megsértődöm, és otthon azt várom a kedvesemtől öleljen, szeressen, fogadjon el így, neki írása van erről, hogy házasélet… Tehát csinálja. Sok példát tudnék felhozni még, mint a sikertelenségtől való félelem, a különböző addikciók…)
Ez tudatalatti történet. Ahogy az is irreális, amikor házasságot kötünk olyan alapon, hogy a megkötés pillanatában érzett állapotot rögzíteni akarjuk egy teljes életre. És még alá is írjunk az ehhez szükséges dokumentumokat, annyira biztosak vagyunk abban, hogy semmi se változik. Jöhet gyerek akárhány, jöhet betegség, probléma, stb., mi ezt az állapotunkat megtartjuk.
Vagyis pont olyan állapotban kötjük a házasságot, amilyenben a kisgyerek kifeszíti a védekezési hálóját. Sikertelen, mondhatni halva született ötlet. Hiszen ami nem változhat az halálra van ítélve. Nem csoda, ha a házasságok 60 %-a válással végződik, amelyek pedig megmaradnak, azok olyan erővel tartják a képet (azt ami rögzült a kialakulás pillanatában), hogy inkább belehalnak, mintsem a képet (életüket) megváltoztassák.
Tudom, hogy ez éles kritika, és mondhatja bárki azt, hogy hát akkor is felnőttem és a feleségem a társam együtt jóban-rosszban…
Na de érezhető miért sántít a történet. Nem úszható meg annak a bizonyos falnak, hálónak a megszüntetése nélkül, hogy valaki teljes életet élhessen. Hiába az óriásvállalkozás, a sok pénz, az egészség… A változástól való félelem is gyerekkori sajátosság, a blokkolt érzelmi állapot része. Anya ha napjában ezerszer sulykolja a totyogós gyerekének: azt ne tedd, vigyázz bajod esik, gyere ide inkább anyához, mert veszélyes az élet… természetes, hogy minden változástól rettegni fog, akár élete végéig. Sok segítő szándékú ember akinek a hivatása, szakmája a másik ember fejlesztése, saját falának a megtartásán igyekszik, nem jutott még a „falain” belülre.
Ő kíméletesnek tűnik… Na de miben „támogat” valójában?!