Nem kellemes témát feszegetnék. De még mindig azt gondolom, hogy valami, bármi attól fájdalmas, mert az emléke gyötör, és azért „tudja ezt tenni”, mert mondanivalója van.
Ha az ember elnyomja, és nem ad az érzéseinek a témával kapcsolatban kieresztési lehetőséget, olyan energiája megy el a „fogvatartásra”,hogy nem marad másra.
Mielőtt még tovább olvasol: nagyobb bajt követhet el a nő ha megtartja a babát miközben nem is vágyott rá.
Majd minden nőt érint az abortusz, közvetlen-közvetetten. Mert bűnt követ el a nő, mikor ezt teszi. Bűntudata hatalmas, még akkor is mikor megmagyarázza, hogy jobb volt ez úgy mindenkinek. Abba nem szólhat bele senki (én főleg nem), hogy miképpen dönt, mikor nem vártan terhes lesz. Viszont azt javasolhatom, hogy gyászolja meg azt a csecsemőt (aki 8 hetesen idegpályával, vagyis érezni képes formában van/volt jelen a pocakjában) akit abortál(t).
Nem kellemes (sőt!) erről írnom, de nőket, klienseket feszít a téma, és engem érdekel az, hogy hogyan élik az életüket, nevelik az azóta született gyerekeiket. Miért érzik azt, hogy tartozásuk van (tudatalatt), illetve terhelve vannak lelkileg a gyerekek is. Sokáig azt gondoltam a nő rendelkezik a teste felett, saját döntése kell legyen hogyan dönt, ha már egyszer legális a gyilkosság. De ma már azt gondolom nem szabad felelősséget vállalnia egyedül ebben a dologban.
Ha elzárkózik valaki a gyászfolyamatok elől, megtagadja az érzéseit, olyan példát mutat a gyermekeinek, hogy tagadják meg ők is azt.
Lehet szomorú az anya-apa, mert ekkor örömöt is képes megélni. Olyan nem létezik (bár sokan élnek tévhitben), hogy az amplitúdó csak az egyik irányba lendüljön ki. A transzgenerációs élmények pedig, ahogy a neve is mutatja, generációkon átívelnek…, és mindig a zavart okozó dolgok, a meg nem értett szituációk okoznak traumát a személyiségnek.