Az ember akkor válik jobbá, ha megmutatjuk neki milyen is valójában.
Lehet az embernek sok olyan tulajdonsága amit nem szeret elismerni, de attól, hogy ezeket megtagadja még nem tűnnek el. Megpróbáljuk eltüntetni de egyre erősebben térnek vissza.
Ha valami szörnyűség történt velünk a múltban azt teljesen be kell hoznunk a jelenbe, akár újra eljátszva, hogy a miénk, a tudatos integrált részünk legyen. A neurózisunk egy üzenet, nem hulladék amit likvidálni kell.
Az élet hatalmas elevenség, olyan mint a kisgyerek, aki pajkos és torzítatlan formában megéli az érzelmeit, vagyis a belőle áramló energiát hagyja megtestesülni. Ha nem merjük felvállalni az érzelmeinket, ha meg akarjuk óvni önmagunkat vagy a másikat tőlük az elme zavara fokozódik.
Ma már a legtöbb kutatás azt a feltételezést vizsgálja, hogy az elmezavar egyik lehetséges oka a családi környezet, amelyben az egyén felnő. Az eltompulás, a fásultság jelzi azt, hogy az érzelmek nem követik a valóságot.
Amikor képtelen valaki uralkodni az érzelmein, mert úgy tör elő belőle akár a gejzír, illetve félénken visszahúzódva nem vesz részt az emberi kapcsolódásokban, ez a két végállapot jelenti az összezavarodottságot és a korai traumákat.
Azt a kötődési mintát, ahogyan a világunkat felfedeztük kicsiként, nehezen engedjük el, mert ezzel azonosultunk, ezt hisszük önmagunknak. Pedig a valóság teljesen más. Fel lehet fedezni a világot, nem azt amit hiszünk, hanem ami van.
Meg lehet tanulni úgy élni, hogy a trauma ne befolyásolja a mindennapokat, ne legyen benne a döntéseinkben, ne árnyalja a kapcsolatokat. A gyermeki „szemüveget”, az önmagunk hibáztatását, a másik alá vagy fölé tagozódásunkat el lehet engedni. Tisztán kivehető a felelőse egy szituációnak, ami azért szerencsés mert olyanná alakítható, ahogy abban a benne lévők optimálisan megkapják azt, amire szükségük van.
Ahogy a Dalai láma írja: „A szeretet és a kegyelem nem luxus. Nélkülük az emberiség képtelen a túlélésre.”