Kliens problémája, hogy nem tud egyetlen pillanatot sem szabadon megélni, rájött erre sok sok évnyi kapcsolat kudarcai árán. És ami a legfőbb baj, hogy egyedül sem szabad, folyamatos szorongás, kétség gyötri…
Volt már többféle terápiás közegben, érzi, hogy nagyon nehéz terhet cipel. Tudja, hogy a gyermekkor traumái mik, és azt is, hogy mennyire átverte önmagát miattuk, mert folyamatosan próbált a szülei “jó” fia maradni.
Ha az ember azt mondja egy beszélgetés során, hogy nem szeretem a szüleimet, mert mindig megaláztak, vertek, hanyagoltak, akkor minden oldalról záporozni kezdenek rá a szokásos jótanácsok arra vonatkozóan, hogy változtasson a hozzáállásán, ha fel akar nőni, hogy ne hordozzon gyűlöletet saját magában, ha egészséges akar lenni, s hogy csak akkor tud megszabadulni a gyűlölettől, ha megbocsát a szüleinek. Na és persze hogy nem léteznek ideális szülők, minden szülő hibázik olykor-olykor – ezt el kell viselni, s felnőttként meg kell tanulni.
Ezek a tanácsok azért olyan tanulságosak, mert időtlen idők óta ismerjük és akár értelmesnek is gondolhatjuk őket. Pedig nem azok. Sokuk hamis feltételezésen alapul, hiszen például nem igaz, hogy a megbocsátás megszabadít a gyűlölettől. Inkább csak elfedni segít, de (tudattalanban) valójában felerősíti.
Nem igaz, hogy az életkorunkkal egyenes arányban nő bennünk a türelem. Sőt a gyermek azért viseli el a szülei abszurditásait, mert természetesnek tartja ezeket, és nem védheti meg magát. Csak felnőttkorban szenvedünk a szabadság hiányától és a kényszerítéstől, ám ezt a kínszenvedést a szülők helyettesítőivel kapcsolatban szoktuk megélni – a saját gyerekeinkkel és életünk párjával. A szülőktől való tudattalan, gyermeki félelem tartja vissza az embert attól, hogy felismerje az igazságot.
Az nem igaz, hogy a harag megbetegít, az elfojtott, lehasított gyűlölet az, ami meg tud, de a tudatosan megélt és kifejezett érzés soha.
Felnőttként csak akkor élek meg gyűlöletet, ha olyan helyzetbe ragadok bele, amelyben nem tudom szabadon kifejezni az érzéseimet. Ilyen függőségben alakul ki a gyűlölet. Amint sikerül feloldanom (és felnőttként ez menni szokott, kivéve, ha totalitárius rendszerben sínylődik az ember), akkor megszabadulok a szolgai függőségből, és már el is illan belőlem a gyűlölet.
Természetesen vannak olyan emberek, akik már kicsi korukban elválasztódtak a valódi érzéseiktől. Ha mások írják elő mit érezhetsz, és mit nem, szinte semmi sem látható a valódi érzésekből. De meg tud szűnni a kölcsönös eltompulás patthelyzete, amikor egy-egy ember összeszedi a bátorságát, s a tapintható félelmei ellenében kimondja az igazságot. Megérzi és hangot is ad neki, s a társaival ezen az alapon kommunikál.
Ha az ember tényleg meg akarja tudni, mennyi energiájába kerül a gyerekeknek túlélniük a kegyetlenségeket és a gyakran szélsőséges szadizmust, váratlan optimizmusra hajlik.
Azt gondolom nem szabad feladni annak reményét, hogy egy társaságban (bármilyen rosszallást tapasztalsz) szabadon meg lehet nyílni. A lefagyásból, közönyből való megszabadulás azt jelenti, tudatosítanod kell azokat az eseményeket, amikor veled valaki olyan borzasztó dolgot tett, minek hatására az akkor megjelent érzéseid a tudattalanodba lefojtás alá kerültek.
Egy felnőtt ember szuper értelmének segítségével tud küzdeni az erkölcsi előírások ellen, filozófus lesz vagy költő, szabadságharcos, harcművész, megmondja a tutit másoknak, viszont a családjával kapcsolatos valódi érzései, melyeket amúgy a testi tünetei lefednek, blokkolják az izomzatát. Végül a szülei áldozata lesz, akiknek a hitrendszere rabul ejtette, holott a felnőtt tisztán átlát a “társadalmi” hazugságokon. Nehezebb felismerni a saját hazugságainkat és meglátni azt, hogyan vált az ember a közerkölcs áldozatává, mint filozófiai értekezéseket és hangzatos drámákat, bátor verseket írni. Sokan nem értik ennyi híres költő, zseni, művész miért nem robbantotta még szét a hazug, képmutatásra épült civilizációnkat.
Az egyes emberek belső folyamatai (traumái tudatosítása) képesek összeadódni egy egészséges társadalommá, ezt kihagyva a szabadon puffogtatott gondolatok bármekkora zsenié is, csak a felszínig jut el.