Ez az önismeret vicces dolog. Mert olyan látszatra mintha véget érne valamikor. Ha ledől a fal, amiket gyerekkorban építettünk (amivel azonosítja általában az ember önmagát, sőt azt gondolja ismeri a teljes spektrumot), ami a fal mögül előbújik az mindenki számára ismeretlen.
Ezért lehet képes egy kapcsolat a folyamatos változásra, mert nem unalmas robotszerű cselekvések, párbeszédek sorozata, hanem kipróbálása valami olyannak ami újat szül. Ezt jelenti a halj meg minden pillanatban, és szüless újjá.
Na de ha ez történik, mivel bizonytalan és előre kiszámíthatatlan, az elme (amivel azonosul az egyén) fél. (A halálfélelem ősi ösztön.) De gyakorlással elsajátítható a bátorság. Nem óv meg a fájdalomtól, hisz a testünk reagál, mi pedig pont e miatt érzékelhetünk. Finomat, sejtelmeset, orgazmikusat, szomorút, fájót. Ha valaki nem akar élni, ezektől fosztja meg magát.
A Tudat (a lélek) úgy tekinti a test semmisüljön meg. Feleslegessé vált.
Minden pillanatban döntünk élet vagy halál dolgában. A depressziót kíséri egy lelkifurdalás (ekkor szól és jelez a lélek) és ha ekkor „ő” nyer, felhívunk egy barátot, ha nincs akkor egy szakembert akiben megbízunk, el megyünk futni, keresünk munkát-pénzt, megöleljük a gyerekeinket, beiratkozunk egy iskolába…
Ha elhallgattatjuk semmi gond, jelezni fog később újra. (Ha meghalunk időközben okafogyottá válik a téma. De nem megúszható a feladat, ha nem hiszünk a reinkarnációban akkor sem, sőt ezért hívják „re”-nek. Amúgy inkarnálódás, amivel feladatunk van az újra rendeződik. Szuper, lehet fejlődni.)
Ha egyszer valaki megtapasztalja ezt az ősbizalom nevű jelenséget, és nem áll ellen annak amin épp át kell mennie, a félelem alábbhagy. Terapeuták állapították meg, hogy mikor a vég eljön (fizikai megsemmisülés) sosem azok félnek „átmenni” akik mertek élni, hanem akik végig rettegték az egész életüket, és ragaszkodtak a mintákhoz.
Sosem azt bánják meg a halálos ágyukon az emberek amit megtettek, hanem amit kihagytak.