Paradox módon egy traumatikus esemény bekövetkezténél a szenvedést átélők élnek meg bűntudatot az elkövetők helyett. Bántalmazott gyerekek nem képesek, lehetetlenség lenne számukra azzal szembesülniük, hogy a családon belüli közeli személy bántja őket, ezért magukba építik a bántalmazó bűntudatát, és felmentik magukban az agresszort.
Ez azt jelenti, hogy a gyermek rossznak éli meg saját magát, olyannak aki megérdemli a bántást, hisz a szülőnek igaza van. Így fenntartható egy jó pozitív kép az amúgy őt bántó szülőről.
Ugyanakkor azt is megtanulják, hogy a rosszaság által a testi közelség kivívható „legalább így szeret” és egy idő után valóban rossz magaviseletűvé válnak, és kiprovokálják hogy bántva legyenek. Később más kortárs kapcsolatba is ezt a viselkedést viszik magukkal, és a családtól eltérő környezetben ez már magányossá vagy agresszívvé teszi őket.
A másik oka a bűntudatnak, hogy az áldozatnak könnyebb azt gondolnia, hogy tehetett volna mást is, tehát aktívan irányíthatta volna az eseményeket, így nem kell beismernie teljes tehetetlenségét. Szexuális bántalmazás esetén még felnőtt nők is azt gondolják sok esetben, hogy nem kellett volna kihívóan öltözködniük így elkerülhető lett volna az erőszak.
Az „én” sérülése a szégyen érzetével jár együtt. Hiszen akit bántanak annak az életére törnek, vagyis úgy érzi meg kell halnia (süllyedés a szőnyeg alá). A traumatikus események alapvető módon sértik meg az ember autonomiáját, testi-lelki integritását, megakadályozva az önbecsülést. Az én ilyen sérülten, megsemmisítetten nem vállalható, ezt az érzést a külvilág meg is erősíti akkor, ha a fájdalmat, szenvedést okozó eseményről nem akar tudni. Akár „jó” indulatból titkolózásra kényszeríti az egyént.
A trauma súlyosbító következménye a feszültség, ami abból adódik hogy elmondani illetve tagadni is pont olyan erővel vágyik az egyén. Az érzelmi sokk nyomán olyan alapvető módon rendül meg a pszichés működés, hogy nehéz szavakat találni arra, amit az egyén átélt. Különösen kisgyerekekre igaz ez, hisz sem érzelmileg, sem intellektuálisan nincsenek felkészülve arra, hogy nyelvileg megformálhatóvá tegyék a számukra fölfoghatatlan fenyegető eseményeket.
A tanulást ilyen körülmények között is elvárja az iskola… Ebből az volna a csoda, ha nem lenne diszlexia-kalkulia-grafia… Figyelemzavar.