A partner (párkapcsolatban) épp olyan mértékű gyermekkori traumától roskad (megküzdeni valóval) mint én. Szinte nem létezik olyan gyermekkor, amire rá lehetne mondani, hogy felhőtlenül boldog volt.

A kisgyerek idegrendszere a zilált szorongó apa és anya idegrendszeréhez kötődik olyan mértékkel és kiszolgáltatottsággal, amiről a szülőknek fogalmuk sincs. Illetve a természeti népeknek manapság a sámánoknak, lélek- és ideggyógyászoknak van fogalmuk róla. A legnagyobb jóindulatú szülő is képest kárt okozni a gyerekének.

A bölcs dolog nem a tagadása ennek, hanem a feldolgozása beszélgetések, megkönnyebbülések révén.

Létre sem jönne a párkapcsolat ha a másik kevésbé lett volna traumatizálva. A legkevésbé beszélgetünk mi felnőttek arról, hogy hol és miben hibáztunk a gyermekeink nevelése közben. Veszekszünk, egymás fejéhez vágva a követeléseinket, mialatt a gyerekek tovább szenvednek.

A tudatosítás, a lélek hangsúlyozása az egyetlen egészséges lehetőség az amúgy értelmetlen világunkban. Ha két ember veszekszik egymással, olyankor a múlt árnyai vívódnak. Ha a magánélet stresszes, semmi más sem működik az ember életében. Minél inkább fennáll ez, annál nagyobb a kép-mutatása, a szappanopera mint tüneti mismásolás.

A legnagyobb ostobaság ha egy pszichológus azt tanácsolja a szülőknek, hogy a dühös kisgyereket küldjék a szobájába, azt tanítva ezzel, hogy csak akkor van szeretve ha nem haragos, fojtsa el az érzéseit, a fájdalmát. Felnőve meg sem találja őket, depressziós lesz illetve függőségekbe menekül, kapcsolódni sem fog tudni más emberekhez, hiszen az intimitáshoz érzékelnie kellene. Ha a saját érzelmeim nem elérhetőek számomra, csak erősnek mutatom magam, valójában megközelíthetetlen vagyok, mert félek.

A kapitalista haszonélmény kergetés pusztán felszínes hiúság, ábránd-boldogság. A lélek szomjazik a valódi gazdagságra.

Az óriás eredmények mögött hatalmas megfelelési kényszerek vannak. Kevesen merik meglátni az igazságot a gyermekkorukról, hogyan épül fel a mátrix amiben élünk. Még a viszonylag jómódban felnövő gyerekeket is érte szomorúság amit nem tudott egyik szülőjével sem megbeszélni.

Ha nem a megszégyenítés érzése nyomakodna elő amikor hibázunk, volna lehetőség tanulni belőle. Nem lehet a gyermeki lélekhez kapcsolódni ha a sajátunkat nem hozzuk előbb rendbe.

Rend a lelke mindennek. Jézus is a gyermeki lélek paradicsomi állapotáról beszélt. Ez volna az igazi paradigmaváltás. Én a robot világtól spec. nem félek, mert nem látom a különbséget az automatikusan üzemelő szülői mintázat és a kibertechnika között.